Gondolathullámok

Megint jóga

2011-10-24T20:32:00.011+02:00

Október másodikán voltam jógafesztiválon. Jó, tudom, hogy nem kapkodtam el az élménybeszámolót, de úgy tűnik visszatérésem a blogvilágba igen döcögősen megy.
Jó a profikat nézni, mert az ember láthatja, milyen tág lehetőségei vannak a fejlődésre. Annyi féle ágazata van már a jógának és itt többet is ki lehetett próbálni. Valahogy a szívem mindig az ashtanga típusúakhoz húzott. Nem hiába fogott meg annyira annak idején, amikor elkezdtem.
Délelőtt három órát végig jógáztunk Annával, aztán a szikrázó októberi nyárban, a Millenáris füvén benyomtunk egy jó kis Atma Center-es vega ebédet és úgy döntöttünk, ezt az eseményt nagy kár lett volna kihagyni.
Úgy látom, hogy a jóga nálunk is egyre népszerűbb lesz. Lassan lassan ideér a nyugati divathullám? Hát ennél rosszabb divat sose legyen. Ami nálunk fura, hogy alig vannak férfiak. Úgy tűnik azt a tévhitet még nem sikerült kiűzni a magyar fejekből, hogy a jóga női műfaj.
A fesztiválra nem vittem fényképezőt, mert végül is mégiscsak jógázni mentem. Itthon is nehéz találni vállalkozó szelleműt, aki lefényképez, pedig igazából csak a képeken tudom ellenőrízni, hogy hol vannak hiányosságaim... hát maradjunk annyiban, hogy van hova fejlődni...

Mosoly-gyakorlat, avagy ilyen volt: :( - ilyen lett: :)

2011-09-21T13:46:00.010+02:00

Nemrég egy ismerősöm mondta, hogy nem járja, hogy én (szerinte) mindig jól nézek ki a fényképeken, míg ő hol szebbnek, hol meg rondábbnak látja magát az övéin.
Attól az aprócska csalástól eltekintve, hogy igyekszem megsemmisíteni az összes fényképet, amelyeken nem tetszem magamnak, a titok nyitja mégsem csak ebben van...
Nézegetve az ő képeit megállapítottam, hogy szerintem mindegyiken jól néz ki, amelyiken mosolyog! Úgyhogy az általam jól bevált mosoly-gyakorlatot javasoltam neki az önbizalma helyreállításához és az általános kedélyállapota javításához:

Állj szembe a tükörrel, morcos, rosszkedvű képpel, lebiggyesztett szájjal. Ha mazochista típus vagy és a lehető legrondábbnak szeretnéd magad látni, akkor horpaszd be a mellkasodat és görbíts le a vállaidat (most ne bíbelődjünk a kedvezőtlen fényekkel, mint például a felülről jövő, amely kitűnően hangsúlyozza a szem alatti táskákat, és egyéb ilyen jó kis trükkök...)

... és akkor kezdődjön az "átváltoztatjuk" gyakorlat:

Húzd ki a vállaidat egyenesre, kezdj el lassan mosolyogni és figyeld a változást: először a szád sarka görbül felfelé, aztán az arcod is felderül, a füleid feljebb emelkednek, majd a szemed körül feltűnnek a nevető-ráncok és ha a szemedben sikerül némi fényt felvillantani, szádat teljes mosolyra húzni .... majd meglátod, hogy a hatás nem marad el!
(Figyelmeztetés: erőltetett cheese - vigyorral a gyakorlat siralmas eredményt hozhat!)

Érdekes módon a mosolygás (akár a nevetés, lásd hahota-klubok) akkor is hatásos, ha épp nem vagy túl vidám kedvedben, de azért vállalsz egy kis erőfeszítést, hogy megcsináld a gyakorlatot, ami rendszeresen ismételve egyébként egyre jobban fog menni.
Tehát nemcsak a jókedvem van - mosolygok irányban működik a dolog, hanem megfordítva is: mosolygok - jó (pesszimista beállítottságúaknak: jobb) kedvem lesz. :) Aki nem hiszi, járjon utána!

Egyébként a mosolygás jó módszer egyéb szituációkban is, például: próbálj valakivel veszekedni vagy valakire haraggal gondolni úgy, hogy közben mosolyogsz (valódi mosollyal) - egyszerűen lehetetlen! Ki van ez találva! Csak alkalmazni kell!

Jó gyakorlást!

Visszatérés (?).... és változások

2011-09-17T15:07:00.005+02:00

Huh, tudjátok milyen nehéz ilyen hosszú kihagyás után visszatérni a blogvilágba?!
Azért is tettem a címbe a kérdőjelet, mert nem is tudom egyenlőre, hogy mennyire leszek itt megint aktív, de azért megpróbálom. Hiányzik ugyanis az írás, na meg a közösség is!!! Valahogy mégis, az ember le tud szokni a blogolásról...
Úgy van ez talán a blogírással is mint sok mindennel, hogy amint változik az élethelyzet, változnak a tevékenységeink is. Én most épp átmeneti állapotban vagyok és bár ezt akár dokumentálhattam volna itt, mégis úgy alakult, hogy hallgattam.

Azt mondják, hogy a dinamikus élethez kell az időnkénti megújulás. Időnként változtatni kell a kialakult dolgokon, hogy az ember új lendületet kapjon, más horizontra kerüljön, új kihívások elé nézzen, mert enélkül belesüppedhet a hétköznapi mókuskerék-rutinjába és mire észbekapna reménytelenül elszürkülhet az élete.
Persze mindez részben életkor függvénye is, mert egy bizonyos ideig szinte automatikusan jönnek a változások, anélkül, hogy erre tudatosan oda kéne figyelni. Tanulás, munka, házasság, gyerekek stb., kinek milyen ütemben és sorrendben de egy idő után a dolgok hajlamosak beállni egy jól kitaposott kerékvágásba és onnan változtatni már igényel némi erőfeszítést. Nem vagyok egy nagy fizikus, de azt tudom, hogy egy keringési pályára beállt testet onnan kimozdítani meglehetős többlet energiát igényel.
Mert tulajdonképpen kényelmes folytatni a kialakult rutint... szinte maguktól mennek a hétköznapi események ... csak éppen épp ez az, ami előbb vagy utóbb fásultsághoz vezet.

Egy ismerős nemrég épp erről panaszkodott saját élete kapcsán, hogy úgy érzi, hogy tulajdonképpen semmi sem történik vele (kisiskolás gyerekei vannak) és az élete a kötelezettségek közötti örlődés állandó körforgásában pereg, valójában nagyon kevés érdekes élménnyel és bár kivülálló számára "mindene megvan" (...miért nyavalyog?...- szokták mondani) láthatólag nem érzi jól magát a bőrében. Változtatni persze rajta kívül nem tud más... akkor sem ha ő viszont azt mondja, hogy nincs erre se mozgástere, se energiája.... Hát anélkül sajnos csak a csodára lehet várni, az pedig viszonylag ritkán történik...

Kíváncsi vagyok, hogy van-e valamelyikőtöknek ilyen tapasztalata (feltéve, hogy olvas még valaki és nem felejtettetek reménytelenül el...), amikor úgy érezte, hogy változtatnia kell és meg is tette az ehhez szükséges lépéseket?
Néha maga az élet hozza úgy, hogy az ember kényszerhelyzetbe kerül és akkor már nem is rajta múlik, hogy rászánja-e magát a változtatásra. Ezt sokszor először sorscsapásként éli meg (munkahely elvesztés, váratlan betegség, válás ...stb) , de utólag visszanézve esetleg rájön, hogy épp ez a sokk kellett ahhoz, hogy új (jobb) irányba forduljon az élete.

Hogy egy személyes példát említsek. Életem mélypontja volt, amikor a biztosítási szakmában eltöltött egy (fokozatosan borzalmassá váló) év után úgy éreztem, hogy totál padlón az életem (pedig egyébként "mindenem megvolt" ám!!!) a pánik betegség mezsgyéjén vergődve kaptam hirtelen észbe, hogy hülye vagyok én, hogy folytatom, ha egyszer szenvedek??? Na mindez kellett ahhoz, hogy utána fejest ugorjak az angoltanításba... és el kellett telnie néhány évnek, hogy visszatekintve hálás legyek az akkori megpróbáltatásokért és lelki kínokért.

Tíz perc lazítás...

2011-05-30T19:47:00.007+02:00

Avokádó-turmixommal kiülök a teraszra... becsukom a szemem, arcomat fürdetem a délutáni simogató napsütésben... kikapcsolom a gondolatok csapongását ... mélyen beszívom a frissen vágott fű illatát... hallgatom a madarak csivitelését... néha belekortyolok az italomba és érzem ahogy szétárad a számban a bársonyos íz ... önkéntelenül mosolyra húzódik a szám és a szemem is mosolyog a lezárt szemhéjak alatt ... átjár az öröm... és minden érzékszervemmel élvezem az életet ... ahogy kiürül a bögrém... körülnézek... a diófa leveleit enyhe szellő borzolja... felette szikrázóan kék az ég...

Arra gondolok, néha mennyire kevés is elég a boldogsághoz ... majd visszazökkenek a napi teendők valóságába ... de a kellemes élmény velem marad. Nem létezik olyan nap, amibe nem férne bele tíz perc lazítás...

Feketeszem

2011-05-29T13:33:00.004+02:00

Országismeret

2011-05-24T10:40:00.002+02:00

Tanulom a tételeket, bár így a videón keresztül élvezetesebb a téma.

Életjel

2011-05-23T18:18:00.005+02:00

Bocs, bocs, bocs, hogy nyomtalanul eltűntem. Tudom nem rendes dolog ez a rendszeres olvasóimmal szemben, de mostmár tényleg az idegenvezetői tanfolyamom finisében vagyok és teljes gőzzel a vizsgákra készülök. Nemsokára visszatérek, talán mesélek egy-két dolgot Budapestről. :))

Addig a kedvenc promóciós videóm. Ugye, hogy mindent be lehet állítani pozitívan is?

Jóga

2011-04-05T21:18:00.006+02:00

Ma egy kis külső-belső egyensúlyteremtésre volt szükségem, még jó hogy van megoldásom az ilyen esetekre. Igen, a jóga. Ma ráadásul fényképészem is akadt, és hogy fejenállás közben nevettetett még azt is megbocsátottam neki cserébe a szolgálataiért. :) A fénykép elsősorban nem azért kell, hogy ide feltegyem, hanem azért, hogy megnézhessem az ászanákat, hogy melyiken hol kell javítanom. Ez tükörben nem látszik jól. Púpos hát, nem jó szögben álló lábfej, nem eléggé feszes izmok, meg ilyesmi. A fejlődéshez nem árt tisztában lenni a hibáinkkal. Nagy öröm is ért, mert sikerült egy olyan álló ászanát megcsinálnom, aminek eddig csak az ülő változata ment. Az ilyen kis előrelépések annyira fel tudnak dobni, hogy még nagyobb lelkesedéssel vetem bele magam a további gyakorlásba. Jó nap volt ez, végül.

Teljes gőzzel tavasz

2011-04-03T18:15:00.003+02:00

Végre, végre itt van az igazi jó idő. Kint vagyok a kertben, az erdőben, a parkban, viszlát Internet! :)

Magyar táncok

2011-03-27T15:40:00.004+02:00

Hű, de szeretem ezeket! Két unokaöcsém kicsi korától fogva néptáncolt. Egyikük, aki pöttöm hatévesként még egy táncfilmben is szerepelt, ma is néptánctanár. Anno minden előadásukon eufórikus örömhullámok söpörtek át rajtam. Sajnos az én fiaimat nem sikerült ilyen irányba terelni, de ha bármikor csárdást látok, hallok, ugyanaz a torokszorító, de boldogságos érzés fog el. Meg persze a táncolhatnék is. Ma ugyan nem perdültem táncra, csak agymosásra használtam ezeket a videókat, amikor már nem bírtam több tényadatot befogadni a tényadatoknak keményen ellenálló fejembe. :)

Apróság

2011-03-25T14:08:00.008+01:00

Nem mintha nem tudnék örülni az apró dolgoknak, de meg tudná mondani valaki, hogy miért van az, hogy a mini tulipánjaim évről-évre kisebbek lesznek? Tápanyaghiány? Már-már gyűszű-nagyságúra zsugorodnak (jó, egyelőre óriásoknak való gyűszűre).

Személyiség típusok

2011-03-22T21:42:00.010+01:00

A pszichológiáról azt tartjuk, hogy viszonylag új tudomány, ugyanakkor az ember érzelmeit, akaratát meghatározó sajátosságokat már az ókorban is vizsgálták (Hippokratész, Galenus) és a gyakorlati megfigyelések alapján típusokba sorolták.

Aszerint, hogy az ember hogyan reagál a különböző eseményekre, érzelmei mennyire tartósak, milyen cselekvésre ösztönöznek, mennyire hatékonyak, szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus típus különböztethető meg. A típusok legfőbb személyiségjegyeit mutatja az alábbi ábra és nagyon jó leírást találtam ezen a honlapon. Azért tetszik ez az oldal, mert mindegyik tipust pozitív megközelítésből mutatja be, így mindenki szerethetőnek tűnik. Nem akarom röviden összefoglalni a típus-jellemzőket, mert az nagyon félrevezet (találtam sok zanzásított leírást, ami teljesen más összképet adott)

Forrás

A kérdés, hogy miért jó ha ismerjük ezeket a személyiség típusokat (azon kívül, mondjuk, ha vizsgakérdések között szerepel:))? Leginkább azért, mert talán jobban megérthetünk másokat. Ha ismerjük a másik ember motivációit, valódi mozgatórugóit sokkal megfelelőbben tudunk reagálni a viselkedésére. Ha meglátjuk, hogy mi a valódi igénye a kimondott szavak mögött. Miért reagál annyira különbözően bizonyos helyzetekben, mint ahogy mi tennénk? Kinek szól a viselkedése? Mert egyáltalán nem biztos, hogy nekünk.
Önismeretre szintén hasznos lehet. Az emberek vagy jól tudatában vannak erősségeiknek, de nem szeretnek szembenézni a gyengeségeikkel vagy épp ezzel ellentétesen működnek, s emiatt leértékelik önmagukat. Egyik sem az igazi. Mindenkinek vannak jó, szerethető és kiaknázható tulajdonságai, ugyanúgy mint fejlesztésre szoruló vonásai. Ezek felismerése az első lépés az ön- vagy a másik megismerése felé.
Természetesen az emberek nem sorolhatók be négy kategóriába. Tiszta típusok ritkán vannak, inkább átmenetek, keverékek. De ha végigzongorázzuk családtagjainkat, ismerőseinket, és saját magunkat elképzelhető, hogy lesz néhány aha-élményünk. :)
Tekintve, hogy sok száz évvel ezelőtti az elmélet és még mindig működik, sok kétségünk nem lehet afelől, hogy az ember, mint olyan nem igen változik.

TAVASZ!

2011-03-21T14:42:00.005+01:00

A szoba funkciót cserélt időközben, de a virágsarok a tükörrel maradt, és ismét megérkeztek a virágzó amariliszek.

Minden évben ugyanazok, de mégsem tudom megunni őket!
Igaz, nemcsak a virágokkal vagyok így. :)

Éljen a tavasz!

Childless or childfree?

2011-03-18T09:14:00.008+01:00

Az eredeti forrást nem tudom megnevezni, mert a cikket egy nyelvvizsga könyvben találtam, mint vitaindítót. Lefordítom, mert érdekes kérdéseket vet fel. A cím fordítására sajnos nincs frappáns megoldásom. Ha van jó ötletetek, szivesen venném.
Szóval, a cikk:

"Nem is olyan régen, minden nőt, akinek nem volt gyermeke gyermektelennek neveztek, amely szó egyfajta veszteség érzetét hordozza magában, arra utalva, hogy ezek az emberek kimaradnak valamiből. Mostanában egyre több nő követeli a "childfree" (gyermekmentes? gyermek nélküli?) megnevezés használatát, amely a hangsúlyt inkább a szabadságra helyezi, azzal a jelentéssel, hogy ők egy tudatos (és néha fájdalmas) választással úgy döntöttek, hogy nem lesz gyermekük.
A 30-as éveikben járó nők növekvő számban utasítják el és nem kérnek abból a "munkakörből", ami szerintük a szülőséggel jár - a szabadság elvesztése, csökkent karrierlehetőségek és anyagi terhek. Mária(42) azt mondja: "Néhány embernek egyszerűen nincsenek anyai érzései - vannak, akiket aggodalommal tölt el, ahová a világ tart, mások utazni szeretnek, megint mások a karrierjüket szeretnék folytatni - nem vagyunk önző emberek, bár ez az, amit a leggyakrabban hallok."
Sok házaspár úgy tervezi, hogy családot alapít valamikor a házassága során. De mi a helyzet azokkal, akik azt választják, hogy nem lesz gyerekük? A társadalom még mindig azt várja az emberektől, hogy szülők legyenek és akik ezt nem akarják, azokat önzőnek, természet ellenesnek vagy csökkent értékűnek tartják.
Nehéz konkrét számokat mondani, de a London School of Economics szociológusai kiterjedt kutatást végeztek ezen a területen. Kétségtelen, hogy növekszik azok száma, akik maguk választják azt, hogy ne legyen gyerekük. Sok európai országban a 45 éves kort elérő nők 10%-ának nincs gyermeke. Ebben bennefoglaltatnak azok, akik úgy döntöttek, hogy nem akarnak gyereket, azok, akik halogatták a gyerekvállalást és később nehézségeik támadtak, és azok, akik meddők. Az ENSZ termékenységi kutatása szerint az utóbbi csoportba 2-3% tartozik. A gyermektelenek száma sok országban meg fog kétszereződni, 20%-ra - kivéve Németországot, ahol már most közel van ez az érték a 30%-hoz, részben azért is, mert úgy látják, hogy ott a leginkább családellenes a politika Európában."

Gyermekvállalás témában már egyrészt leírtam a véleményem, másrészt meg tettekkel is "szavaztam", háromszor.
Ami a (nehezen lefordítható) címben feltett kérdést illeti, én azt mondanám: szabadon - gyerekekkel. Ez ugyan a családi élet bizonyos szakaszaiban ellentmondásnak tűnhet, de azt vallom, hogy a saját elhatározásból, örömmel vállalt elkötelezettség, amivel pl. a gyermekvállalás is jár, hosszú távon nem kell, hogy korlátot jelentsen akár önmegvalósítás szempontjából sem.
Persze mindenki úgy éli a saját életét, ahogy jónak látja. Aki nem maga dönt a gyermektelenség mellett, hanem az élet kényszeríti rá, az megint más kérdés. Szerintem, akiben nincs meg a vágy a gyerek iránt, annak nem érdemes szülni (bár ez sem feltétlen igaz, mert ez akár utólag is megváltozhat), ugyanis a szülőség nagyon nehéz mesterség még azok számára is, akik örömmel döntenek a gyermekvállalás mellett.
Mindennel együtt, anyának lenni nagyon jó és számomra az élet elviselhetetlenül "könnyű" lenne a családom jelentette teher nélkül.

A kérdezgető

2011-03-15T19:48:00.004+01:00

A kérdés - kommunikációs szempontból - két féle dolog lehet: vagy megválaszolásra váró információ igény, vagyis valódi kérdés vagy egyéb üzenet. Általában az egyszerűbb eset az első, ha a kérdés tényleg kérdés. (Feltéve persze, hogy nem egy vizsgán vagyunk, amikor az adott kérdésre történetesen halvány lila gőzünk sincs a válaszról. Na, az ciki, de most felejtsük el a vizsgaszituációt és gondoljunk csak a hétköznapi kommunikációra.) A kérdésre a válasz lehet könnyű vagy nehéz, de ha nincs más dolgunk, mint megválaszolni az még mindig egyszerűbb, mintha előbb meg kell fejtenünk, hogy milyen rejtett üzenet van belebugyolálva a "kérdés" álruhájába, mi a kérdező valódi motivációja.

Mert a kérdés és főleg a kérdezgetés szokszor nem információ iránti igény, hanem sokkal inkább felhívás: foglalkozz velem, figyelj rám, szánj rám időt, kérdezd meg mit szeretnék, szeress! Mindenkinek egyértelmű, hogy ilyenkor a kérdés megválaszolása egyáltalán nem jelenti a helyzet megfelelő kezelését, mert a válasz teljességgel lényegtelen.
A kérdezgető azt szeretné, ha a ki nem mondott vágyát találnánk ki és arra reagálnánk, ráadásul a számára megfelelő módon.
Igen ám, csakhogy ehhez először is fel kell azt ismerni, aztán pedig saját pillanatnyi érdekeinkről is le kell mondanunk és figyelmünket, időnket a kérdezőre szentelni. Ez nem könnyű! Még akkor sem, sőt leginkább akkor nem, ha egyébként nincs sürgős dolgunk, csak éppen saját magunkkal, kedvtelésünkkel szeretnénk inkább foglalkozni.

Mit nyerünk, ha egy kicsit félretesszük a saját érdekeinket? A kapcsolat megerősítését, a másikban jóérzés keltését, saját lelkiismeret furdalásunk elhallgattatását, a problémás helyzet megnyugtató megoldását, egy kis nyugalmat, saját önbecsülésünk növekedését ... és a sor helyzettől függően még hosszan folytatható.

Tipikus kérdezgetők a gyerekek. Bár sokszor tényleg csak az egészséges kíváncsiság motiválja őket, a kérdezgetés mögött gyakran van figyelem, törődés iránti igény, szülőktől, tanároktól vagy akárkitől. Persze a gyerekek figyelem-felkeltő repertoárja széles, és sokszor örülhetünk, ha nem mennek tovább a kérdezgetésnél... De ugyanígy lehet kérdezgető egy magányos, vagy egyensúlyából kibillent, magát mellőzöttnek érző felnőtt is, aki nem vár többet, mint egy kis odafigyelést, elismerést, léleksimogatást. Jó hír, hogy ő valószínűleg akkor sem fogja magát a földre vetni vagy a bolt közepén toporzékolni kezdeni, ha történetesen igyekszünk figyelmen kívül hagyni a kérdései mögött rejlő valódi igényeit. Rossz hír, hogy nemcsak ő, de mi sem fogjuk magunkat jól érezni a bőrünkben, ha ezt tesszük.

Legcélravezetőbb megoldás megadni az annyira vágyott odafigyelést, elismerést, gondoskodást az erre éhezőnek akár magánemberként, akár a munkánk kapcsán találkozunk ezzel a helyzettel. Közben figyeljük meg, hogy jól érezzük-e magunkat utána a bőrünkben. Valószínűleg igen. :)

A téma fő ihletője nem ez a videó volt, de nagyon ideillik és tanulságos is:

Where there's a will there's a way

2011-03-10T13:09:00.003+01:00

Egyik kedvenc mondásom, amely a mindennapi élet majdnem minden helyzetében működik. Nyers fordításban annyit tesz:
Ahol akarat van, ott (ki)út is van.

Ebben hiszek, e szerint élem a saját életem, és néha bele is ütközöm a korlátaiba. Pontosabban abba, hogy ha valaki részéről nincs meg az akarat a boldogulásra, a sikerre, az előre- vagy továbblépésre, a változtatásra, akkor megáll a tudományom és rájövök, hogy végső soron mégiscsak mindenkinek (legyen az gyerek vagy felnőtt) magának kell meghoznia a döntését az élete kisebb-nagyobb kérdéseiről és senkit sem lehet akarata ellenére megtanítani, megmenteni, sikeressé vagy boldoggá tenni... stb, bármennyire is buzog bennem a segíteni akarás.

Volt olyan, hogy azért nem tudtam valakivel együtt dolgozni, mert azt várta tőlem, hogy én megmondom neki, hogy mit akarjon. Sajnálom, de ehhez én kicsi vagyok.
Amit meg tudok tenni, csak ennyi: meghallgatlak, igyekszem megérteni a problémáidat, elmondom a tapasztalataimat, felvázolom a szerintem lehetséges megoldásokat, akár segítek kitűzni célokat, elmagyarázom, módszereket tanítok, példát mutatok, biztatlak, dícsérlek, bízom benned ... de sokat lendítene a helyzeten, ha te is bíznál magadban. És ami elengedhetetlen: bár megtehetek helyetted ezt-azt, segíthetek, támogathatlak, de akarni neked kell! Anélkül nem megy.

Jóga és vallás

2011-03-05T21:59:00.006+01:00

Régóta készülök megírni ezt a bejegyzést, mert újra és újra belebotlom abba a jelenségbe, hogy valaki így vagy úgy fenntartással tekint a jógára, mert vallásnak, spirituális hókusz-pókusznak, gyanús ezotérikus dolognak tartja. Mivel hat éve lelkes és elkötelezett jógázó vagyok és a pozitív hatások listája, amit a jógának köszönhetek egyre hosszabb és hosszabb lesz, ezért szeretném eloszlatni a tévhiteket. A jóga nem vallás!

A végső lökést ennek a bejegyzésnek a megírásához az adta, amikor nemrég egy hívő keresztény blogíró említést tett a blogján róla, hogy elkezdett astangázni, és az egyik mélyen hívő kommentelő teljes megdöbbenésének adott hangot efelett, már-már arra célozva, hogy a jóga milyen ártalmas lehet és a blogoló elárulja a keresztény hitét, ha jógázásra adja a fejét.
Saját magam is kicsit fenntartásokkal viseltettem anno a jóga iránt, amikor "elmerészkedtem" az első jógaórámra. Szerencsére senki sem akart "megtéríteni" (azóta is hálás vagyok érte, Ági :))

Ha valakit csak ez tart vissza, akkor nyugodtan menjen el egy jógaórára.
A jóga nem vallás, nincsen térítési kényszere, nem óhajt mindenáron rábeszélni valamire, ezért nem is kell, hogy kiszorítósdit játsszon.
A vallásokban mások mondják meg, hogy mit tegyek, hogyan változzak, mások mondják meg, hogy mi a jó nekem.

A jóga saját tapasztaláson alapul és a fizikai tudatossággal kezdődik. Megtalálom a testem határait és egyesítem mindazt, amit addig különálló részeknek gondoltam. Megtapasztalom, hogy egység vagyok. A testemre, a légzésemre, az egyensúlyra figyelek. Nem elkerülni akarom a nehéz helyzeteket, hanem megoldani, miközben két lábbal, szilárdan a földön állok. Gyakorlok és gyakorlok, amíg egyensúlyba kerülök önmagammal és a világgal. A jóga az ászanákon keresztül kívülről, a testi szintről indul és befelé hat és végül egész mély átalakítást végez bennem, finoman, folyamatosan, testi, tudati és lelki szinten egyaránt - de csak ha akarom. Nincs erőszak, nincs fenyegetés, hogy mi lesz, ha nem csinálom ezt vagy azt. Nincs büntetés (kivéve ha figyelmen kívül hagyom a testem jelzéseit és megsérülök, de ezt önkontrollal el lehet kerülni) , csak jutalom van. Hogy mi a jutalom? Harmónia, visszanyert vagy megőrzött egészség, erő és energia, a testem, a gondolataim feletti uralom, fegyelem, boldogság...
Bármilyen hangulatban, lelkiállapotban kezdtem is el jógázni, egyetlen esetben sem emlékszem a hat év alatt, hogy a becsülettel végigcsinált másfél órás astanga után a relaxálásból ne mosolyogva és boldogságot érezve keltem volna fel.
És nem azért, mert olyan szörnyű volt, hogy örültem, hogy vége van! :)

Szóval akár vallásos vagy, akár nem, a jógától nem kell félni. Ha érzel hozzá kedvet, próbáld ki! Szerintem nem fogod megbánni.:)

Mai szó: hitelesség

2011-03-03T21:53:00.006+01:00

Mindjárt be kell vallanom, hogy most csalok és eltérek a saját magamnak kitalált játékszabályoktól (és nagyon remélem, hogy ettől még nem leszek hiteltelen). Az ötödik szó ugyanis a hiteldíj volt a szótárban és bár régen nem vagyok gyakorló közgazdász, azért higyjétek el, hogy tudnék írni erről a szóról ... csak nem akarok. :) Főleg azért nem, mert pár sorral lejjebbb egy sokkal izgalmasabb szót találtam, a hitelességet.

Mi is a hitelesség? Mitől lesz valaki hiteles? Talán legegyszerűbben úgy lehetne definiálni, hogy a hiteles ember azt teszi amit mond és azt mondja, amit valóban hisz. Igaz, hogy ehhez fel kell (merni) vállalnia a hitét, a véleményét. A kérdés persze azért nem ilyen egyszerű, mert nagyon sok ember van, aki önmagát is becsapja. Sőt! Míg azt elég könnyű felismerni másokról, hogy nem őszinték, mert ilyenkor az ember valahogy érzi, hogy van valami ellentmondás a másik viselkedése, tette, kisugárzása, tudomisénmije és a szavai, fennen hangoztatott elvei között.
A súlyosabb kérdés az, hogy felismerjük-e biztosan azt, ha mi csapjuk be saját magunkat?

Remélem, hogy igen, mert én szeretném azt hinni, hogy magamhoz is őszinte vagyok. Kivéve persze a tükör előtti kegyes csalásokat, meg némi kiss strucc-politikát, ami bizonyos kor felett már mindenkinek jár. Nem igaz? ;)
Sok esélyem, ha akarnám sem lenne egyébként a képmutatásra, tekintve, hogy négy darab könyörtelen kritikussal élek egy fedél alatt. Ebből kettő már kinőtt a kamaszkorból (az egyik már régen, a másik még épp csak), kettő meg a kellős közepében jár. Szóval a szembesítés nulla perc alatt jön, ha véletlen olyan valamiről kezdenék szónokolni, vagy tennék szemrehányást, amiben van sepregetnivalóm a saját házam előtt nekem is. (Ahol - eléggé el nem itélhető módon - mellesleg senki sem akar sepregetni helyettem.:))
Hiteles szülőnek lenni egyébként szerintem nagyon megéri. Sőt, partnerként kezelni a gyereket születésétől fogva is megéri. Ilyenkor az ember ugyan lemond a szülői nimbuszról, felsőbbrendűségről, cserébe viszont nemcsak annyit kap, hogy a kamasz gyerekei őszinték lesznek, vagy egyáltalán szóbaállnak vele, hanem hajlandók ők is partnerként, sőt "jó fejként" és nem "ciki őskövületekként" kezelni a felmenőket.

Kicsit elkalandoztam a tárgytól, mert valójában a hitelesség kapcsán arról akartam gondolkozni, hogy hogyan lehet felismerni, ha valaki nem hiteles a virtuális világban? Hirdeti az igét, de az ember érzi, hogy valami nem stimmel.
Személyes találkozásnál ott a tekintet, a testbeszéd, ami szinte azonnal elárulja a hamisságot. Az Interneten csak leírt szavak vannak. Így a hamisság-fogó receptorok szűk korlátok közé vannak szorítva. Persze megtehetném, hogy egyszerűen negligálom az illetőt, hiszen virtuálisan sokkal könnyebb megszabadulni egy nem kívánatos ismerőstől, mint a való életben. Aztán valahogy mégsem teszem, mert meg akarom fejteni, rá akarok jönni, hogy hol is lóg ki a lóláb. Mert a lólábat, azt látom. Vagy csak képzelem? Hát, így jár az, aki mindent tudni akar.

Mai szó: tarlóhántás

2011-02-27T19:52:00.009+01:00

Na most feladtam magamnak a leckét, mert fogalmam sincs mit jelent a szó, így nem is vállalok kezességet érte, hogy mi sül ki a mai bejegyzésemből ... de nem akarok kibújni a feladat alól, na. Egyébként is úgy találtam ki év elején ezt a játékot, hogy legyen szabad asszociáció ... hát próbálkozom ...
(Hogy egy magyar-olasz szótárban mit keres egy ilyen szó, arról majd a Nyelvelésekben gondolkozom el.)

Bár nem tudom, hogy eszik-e vagy isszák, de abban majdnem biztos vagyok, hogy tarlóhántást még nem csináltam.
A mezőgazdasághoz elég sok közöm volt pedig gyerek és diákkoromban. Sokkal több, mint most és mint amennyit szerettem volna.
Például:
- kukoricacímerezés - az én magasságommal nyújtó gyakorlatnak nem volt utolsó, de akkor ez valahogy nem jutott eszembe. Sokkal jobban emlékszem arra, hogy az éles kukoricalevelekkel felkaristolt bőrön az izzadság nem volt egy kellemes élmény. Hogy mire költöttem a pénzt, amit kerestem vele, arra már egyáltalán nem emlékszem, pedig megdolgoztam érte.

- dinnyevirágszedés - ez magassági szempontból nem jelentett kihívást, sőt, ehhez például kifejezetten túl magas voltam. Ebből is látszik, hogy minden viszonyítás kérdése! Azt nem értettem pontosan, hogy miért is kell minden évben bizonyos hím-virágoktól megfosztani a növényt, de ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy akkoriban még a szaporodásról semmi első kézből (hmm, itt ugye nem ez a megfelelő testrész ...) származó információim nem voltak. ;)

- paradicsomszedés - ez nem lett volna rossz, ha nem az első fagyos őszi reggeleken terelték volna ki a gimnáziumi osztályunkat a mezőre, akarom mondani a paradicsomföldre. Pedig, mai szemmel nézve, az volt az igazi Paradicsom! Ma már visszasírom azt az ízt, amit akkor, ott 8-10 bogyó betömése után már mindenki a pokolba kívánt.

- almaszedés - hmm, érdekes módon az almatáborról sok mindenre emlékszem, de egyetlen almára sem :), hogy is van ez?

A fenti tapasztalataim annyiban járultak hozzá a jövőm alakulásához, hogy nem agráregyetemre mentem.
A biokertészkedés még megkísértett egyszer, amikor 12 év budapesti belvárosi lakásból végre kiszabadultam kertes házba, de aztán a mogyoró nagyságú kukacos retkek, a minden nyáron kiszáradó és ősszel újratelepítendő "eperültetvényeim", az ásóval való hadilábon állás (részemről és a család hímnemű egyedi részéről egyaránt) és a trágyától való egészséges viszolygásom (ami nélkül viszont a homokos talajban gyomon kívül nem nagyon lehet mást termelni) végül arra késztetett, hogy a kertet befüvesítettem és tavaszonként eszeveszett virágültetésben élem ki az agrárium iránti vonzódásom utolsó morzsáit.

Még egy aranyos emléket idéz bennem ez a szó. Sok baráti családdal közös nyaralásaink alkalmával gyakran játszottunk activity-t. A gyerekek még kicsik voltak, de a nagyobbak közül egy-kettő már szeretett volna részt venni a felnőttek játékában. Természetesen gyakran húztak olyan szót, amit nem ismertek, mégis szerettek volna teljes jogú tagok lenni a csapatban és nem igénybevenni felnőtt segítséget. Ebből az időből maradt meg bennem a fiam határozott kijelentése: "Nem tudom, hogy mit jelent a szó, de el tudom magyarázni." És többnyire tényleg sikerült is neki, kreatívan, részekre osztva, például így: tar, ló, hántás.

Ha valakiben esetleg hiányérzet maradt a szó valódi jelentését illetően, hasznos információkat találhat itt. :)

Fájdalomcsillapító, antidepresszáns, kedélyjavító

2011-02-16T15:15:00.003+01:00

pirulák helyett az orvosoknak zenét kéne felírni a pácienseknek. Tudom, hogy ez végzetes csapás lenne a gyógyszergyárakra, de kit érdekel a gyógyszeripar, ha a népesség mentális állapota javulna? A ZENE azért jó gyógymód, mert

mindenki megtalálhatja a neki valót
a tünetek súlyosságától függően, a dózis a túladagolás veszélye nélkül bátran növelhető (a hatás szintén javítható a hangerő növelésével, de itt legyünk tekintettel a szomszédokra ... hátha nekik mást írt fel az orvos)
olcsó. Mégha olyan becsületesek vagyunk is, hogy boltban megvesszük a kedvenc cd-nket, akárhányszor újrahallgatható és a szavatossága sem jár le.

A gyógyhatás fokozható, ha együtt énekelünk/dudorászunk kedvenc előadónkkal. Netán táncolunk is hozzá. (ha lehet boában és magassarkú cipőben, de jobb híján a házi papucs és konyhai kötény is megteszi, akár mosogatás közben)

Egyetlen veszélye, hogy függőséget okozhat (viszont ennek a függőségnek kifejezetten egészségjavító hatása van).

Ha valaki már unja a HJB-t, keressen más zenét magának. :) (Bocs, de nálam a függőség már visszafordíthatatlan szintre jutott.)

Mi a jó az influenzában?

2011-02-10T17:04:00.001+01:00

Hogy mi a ~~szar~~ rossz benne, azt nyilván mindenki tudja, aki került már bensőséges viszonyba ennek a fránya kis vírusnak valamelyik mutánsával, ezért most csak azt gyűjteném össze, hogy milyen előnyei vannak.
Na jó, elismerem, ehhez kellett némi gondolkodási idő, de olyanom most bőven van... Hát lássuk csak:

az immunrendszerednek szüksége van a gyakorlatozásra. Itt a kitűnő lehetőség! Minél erősebb a vírus, annál hatékonyabb a tréning.
nem kell dolgozni menni. Ha egyébként eljársz munkába, akkor egyúttal megszabadulsz a munkahelyre bumlizás nyűgétől is, no közlekedési dugó, no tömött autóbusz, no munkahelyi stressz és ha alkalmazott vagy, akkor táppénz formájában munka nélkül szerzett busás jövedelemhez is hozzájutsz (ha nem vagy alkalmazott ... hát, akkor magadra vess)
orvos által igazolt alibid van az egésznapos semmittevésre és ágyban fetrengésre, ergo a házimunka alól is fel vagy mentve
soha nem tapasztalt mennyiségű szabadidőd van olvasásra (ha a szemed nem ég a láztól), rádió hallgatásra (ha a füled nincs begyulladva) és tévénézésre (ha a pocsék tévéműsorok miatt nem iktattad ki már sok évvel ezelőtt a készüléket az életedből)
családtagjaid körülötted tüsténkednek és téged ápolnak ... kivéve, ha: 1.ők is betegek és neked kell ápolni őket, 2. nem betegek és egész nap iskolában/munkahelyen vannak
nagyon szexis, mély hangod lesz vagy teljesen elmegy a hangod - külön öröm, hogy a férfiaknak mind a két eset bejön, tehát női vonzerőd is növekszik (kizárólag telefonon persze, vagy a szomszéd szobából, mert hogy képileg hogy nézel ki, azt most inkább ne firtassuk)
bekerülsz a hírekbe. Jó, nem név szerint, de amikor azt hallod, hogy másfélszeresére nőtt az influenzával orvoshoz fordulók száma, akkor büszkén konstatálod, hogy ehhez az adathoz te is hozzájárultál. Remélhetőleg viszont az "x-re emelkedett az influenza következtében elhunytak számához" ezúttal sem fogsz hozzájárulni. :)

Legközelebb majd arról írok, hogy mi a jó abban, ha már nem vagy influenzás ... vagy dehogy is ... azt úgyis tudjátok.

Rádióműsor szemle

2011-02-08T20:28:00.010+01:00

Letepert az influenza, így kényszerpihenőre vagyok ítélve. Ezt max. egy-két napig tudom tolerálni, de mivel ez már a harmadik - elegem van belőle. Még óráimat is lemondtam ma, pedig ilyesmire nem igen volt példa az elmúlt tíz évben. A hangom olyan, mintha a pincéből jönne, de szóbeli megnyilvánulásaimat amúgy is igyekszem minimálisra korlátozni (ami annyira nem jellemző rám). Mivel jól tudom, hogy a bosszankodás árt az egészségnek, ezért inkább megadtam magam a helyzetnek és egész délután, ágyban fekve, rádiót hallgattam. Szerencsére a Kossuth rádió igazán színvonalas műsorokat szolgáltat. Egy kis egyveleg a mai programból:

Délután kettőtől, az Arcvonásokban interjút hallgattam David Balazic, 1996 óta Nagymaroson élő francia cipészmesterrel. Imádtam a francia akcentusát, olyan aranyosan beszélt magyarul, hogy el is felejtkeztem közben az influenzámról. Kedvenc magyar szava hangzás alapján a hosszabbító, amit természetesen a "h" nélkül ejtett ki. :) Megszállott szerelmese a szakmájának, amit művészetnek tekint - ez már eleve szimpatikussá teszi. Saját készítésű, kézzel varrott cipői talpára sokszor a magyar címert faragja.
Cipészkedés mellett, önkéntes tűzoltó egyesületet hozott létre Nagymaroson, hagyományőrzés céljából, meg azért is, mert szereti az egyenruhát. (Hivatásos katonaként jött először Magyarországra vagy Magyarországba, ahogy ő mondja.)

A következő műsor, A Tér-idő ma az intellegenciáról szólt. Az intelliencia olyasmi, amit nagyon nehéz definiálni, viszont meglehetősen könnyű felismerni. Szeretem az intelligens embereket, és szerencsém van, mert csupa ilyenekkel vagyok körülvéve.
Ha intelligenciáról beszélünk, az embereken kívül legfeljebb még néhány emlős állatra, mint pl. a majom, kutya, delfinre gondolunk. Újabban azonban madaraknál is meglepő intelligenciát fedeztek fel. Például egy kísérletben egy szarka hátára tettek egy pöttyöt olyan helyre, amit csak tükörből láthatott. Amikor meglátta a tükörben a pöttyöt, megpróbálta azt a csőrével, meg a földhöz dörgölődve eltávolítani magáról, amiből arra következtettek a kutatók, hogy az állat rájött, hogy saját magát látja a tükörben.
Ha belegondolok, hogy néha (főleg reggelente) még nekem is nehezemre esik felismernem, hogy tényleg saját magamat látom a tükörben, a szarkától ez valóban nem kis teljesítmény. :)

A Közelről-ből megtudtam, hogy Sao Paolo-ban újraválasztották azt a polgármestert, aki 2007-ben kitiltott mindenféle reklámtáblát és óriásplakátot a városból, amivel az emberek 70%-a egyetértett.
Nálunk most az út menti hírdetőtáblák méretét korlátozzák (4nm-re az eddigi 12-ről), meg az úttól való távolságukat. Nekem ugyan nem fognak hiányozni!

Másik téma a műsorban az örökbefogadás szabályainak megkönnyítése volt. Ezt helyeselni tudom, mert minden gyermeknek joga lenne normális családban felnőni, bár ma ez sajnos egyre kevesebbeknek adatik meg.
Egyetlen megoldás talán az lenne, ha nemcsak az örökbefogadó szülőknek kéne alkalmassági vizsgálaton és pszichológiai teszten átesniük, hogy szülők lehessenek, hanem a gyerekcsinálást eleve mindenkinek ilyen feltételhez köthetnék...

(Ha valaki esetleg kedvet kapott valamelyik műsor meghallgatásához, ezen az oldalon megteheti.)

Víg-gazság volt

2011-02-03T20:07:00.013+01:00

A január elején beharangozott buli, a várakozásoknak megfelelően szuper volt. A '20-as évek stílusában a hölgyek kiélhették cicomázási kedvüket, de az is biztos, hogy ennyi jókedvű kalapos férfit is ritkán láttam már egyrakáson. :) Volt tánctanítás, Hot Jazz Band muzsikára táncolás, kaszinó és jókedv, mindenek felett. (Így is lehet alapítványi bált rendezni.)
És akkor egy-két kép.

További, a helyszínen készült képek, ITT . Mint látható, nemcsak mi éreztük jól magunkat.

És a zene szolgáltatója, a Hot Jazz Band, az utánozhatatlan hangú Bényei Tamással:

A rabló

2011-02-02T15:41:00.007+01:00

A fiatalember sietős léptekkel tartott hazafelé a sötét, néptelen utcán. Kezét fázósan a zsebébe sülyesztette. Csípős volt az este, a felhőtlen égen fehéren világított a telehold. Már megint sokáig maradt bent az irodában. Hiába na, kell a pénz. Drága a megélhetés és ott a család, akikért felelősséget érzett, akikről gondoskodnia kell. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy holnap már szombat lesz. Végre lesz egy kis pihenés.

A rabló, jobbjában fegyvernek látszó tárggyal, váratlanul lépett elé egy fa mögül. A fiatalember köpni-nyelni sem tudott a meglepetéstől. Eddig ezt a környéket teljesen biztonságosnak gondolta. Minden nap erre járt munkába és soha eszébe sem jutott, hogy kirabolhatják.
Erre tessék! Itt áll előtte ez az alak és a pénzét követeli. Még bűnöző kinézete sincs, a hatalmat jelentő fegyver nélkül hétköznapi kisembernek nézné. Leüsse? Elfusson? Rendőrért kiáltson? - cikázott át a fején a másodperc tört része alatt a gondolat, de úgy érezte, hogy most az egyetlen vágya, hogy végre otthon legyen. Benyúlt a zsebébe és bosszankodva, kelletlenül nyújtotta át a tárcája tartalmát.
- Köszönöm az együttműködést! - biccentett a rabló és a fegyvernek látszó tárgyat lazán a zsebébe dugva, könnyed léptekkel távozott.

Ekkora pofátlanság hallatán a fiatalembernek leesett az álla, ahogy a távolodó rabló után nézett. Az szemmel láthatólag nagyon elégedett volt magával és a helyzettel. Lám, milyen megértőek az emberek - gondolta a rabló - Ez sem hepciáskodott. Nyilván belátta, hogy szükségem van a pénzre. Az még csak fel sem merült benne, hogy az áldozata majd rendőrt hív. Rendőr? Ugyan már! Én becsületes ember vagyok, erőszakot sem alkalmaztam, ugyebár. Ja, hogy a fegyver... á, az csak a gyerek játékpisztolya.

A fiatalember nehezen tért magához a döbbenettől. Még meg is csípte a kézfejét, gondolván, hogy hátha csak álmodik. De nem álmodott.

Mai szó: elkötelezettség

2011-01-23T16:50:00.011+01:00

Egy nagyon fontos és szép szó az életben. Az elkötelezettség elengedhetetlen a sikerhez és meggyőződésem, hogy a tartós boldogsághoz is.

Mi is az elkötelezettség? Ugyan csak egyetlen rövidke igekötő választja el a "kötelezettségtől" és máris mindjárt mennyire mást jelent!
A kötelezettség egy kívülről jövő kényszer, míg az elkötelezettség csak belülről jöhet, saját magunknak tett ígéret, hogy valami/valaki mellett letesszük a voksunkat és kitartunk tűzön-vízen, nehézségeken és buktatókon át és nem sajnáljuk az erőfeszítéseket és a kényelmetlenséget, akár áldozatokat sem, amit elköteleződésünk tárgya érdekében meg kell tennünk, hoznunk.

Beírtam a keresőbe a szót és a legtöbb találat a munkára, munkahelyre vonatkozott. Egyetértek azzal, hogy a munkánk iránti elkötelezettség fontos feltétele annak, hogy jól tudjuk végezni és örömünket leljük benne. Ugyanakkor az elkötelezettségnek a magánéletben, a személyes boldogulásban szintén nem elhanyagolható szerepe van. Bármibe is kezdünk, legyen szó munkáról, hobbiról, sportról, tanulásról vagy egy kapcsolatról, elkötelezettség nélkül valószínűleg nagy eredményeket, tartós sikereket nem érhetünk el.

Mire jó, miért kell az elkötelezettség a sikerhez? Nagy dolgokat véghezvinni, jelentős eredményeket elérni, jó házasságban élni, harmónikus emberi kapcsolatokat működtetni nem lehet egyik pillanatról a másikra. Sok-sok munkát kell beletenni, fáradságot felvállalni, bizonyos dolgokról lemondani (pl. kényelem, lustaság, ego, hogy csak néhányat említsek).
Nem állítom, hogy némely dolgot nem lehet elkötelezettség nélkül is megvalósítani (legalábbis ideig-óráig) , csakhogy ilyen esetben az ember minden erőfeszítést, lemondást, befektetett energiát áldozatnak fog tekinteni, ami - ebben talán mindenki egyetért - ritkán szokott megelégedettséghez és boldogsághoz vezetni.
Ha viszont elkötelezettek vagyunk az adott dolog iránt, többnyire fel sem merül, hogy mérlegeljük, hogy megtegyük-e érte azt, ami szükséges. Vagy ha mégis felmerülne (mert mindenkinek lehet rossz napja, ugyebár) elkötelezettségünk segít átlendülni a nehézségeken, problémákon, lustaságon stb., hiszen nem más, mint saját magunk az, aki vállalta (önmagának!) az egészet.

Az elkötelezettség kreatívvá is tesz, valahogy átkeretezi az ember gondolkodását.
Egy személyes példán érzékeltetve, hogy mit értek ez alatt: amikor úgy döntöttem, hogy a húsevést (többé/kevésbé legalábbis) kiiktatom az életemből, eleinte kicsit tanácstalan voltam abban, hogy mitől is fogok majd jóllakni, ha - egy-két kivételtől eltekintve - ki nem állhatom a főzelékeket? Nem kellett hozzá sok idő, hogy felfedezzem a zöldséges és egyéb vegetáriánus ételek hihetetlen változatosságát. Azelőtt nem tettem erre különösebb erőfeszítést, mert egy hús, sült krumpli/rizs kombó könnyen és gyorsan megoldotta az élelmezési problémát. Elkötelezettség nélkül, valószínűleg a kényelem és az egyszerűbb út elvén, hamarost visszatértem volna a húsokhoz. És most nem is tudnám, miről maradtam volna le! Merthogy azóta új távlatokat fedeztem fel a főzésben és hihetetlenül élvezem az ebben rejlő kreativitást
(és akkor az egészségesebb életmód irányába tett lépésekről nem is beszélek).

Kreativitás szükségeltetik továbbá ahhoz is, hogy a felmerülő problémákat az ember megoldja. Ha nincs benne a pakliban az, hogy ha nehézségek támadnak, feladom (hiszen saját magamnak igértem meg, hogy kitartok), akkor az ember előveszi a találékonyságát és meg is találja a megoldást.

Ami a családi boldogságot illeti. Manapság gyakran emlegetik, a csökkenő házasulási kedv kapcsán, hogy a fiatalok félnek az elköteleződéstől. Hát igen, úgy elég nehéz ügy a házasság (valljuk be, egyébként sem könnyű)!
Meggyőződésem, hogy elkötelezettség nélkül nem létezik hosszan tartó, boldog házasság/párkapcsolat. Ha valaki eleve úgy kezd bele, hogy megpróbáljuk, aztán ha nem megy, majd elválunk/szétmegyünk, akkor szinte kódolva van a kudarc.
Miért gondolom így? Azért, mert konfliktus mentes kapcsolat, súrlódások, nehézségek, krízishelyzetek nélküli életút hosszú távon nincs. És ha jön a hullámvölgy, nagyon nem mindegy, hogy az ember milyen keretekben gondolkozik.
Valójában még hullámvölgy sem kell, a mindennapok kis bosszúságaiban se mindegy, hogy elkötelezett vagyok-e a társam, a kapcsolatunk iránt, vagy nem. Mert ha igen (ha azt választom, hogy vele akarom leélni az életemet, punktum), akkor az ember egy idő után rájön, hogy játszhatunk "haragszomrád"-ot, sértődőset, "hateúgyénisúgy"-ot, de tulajdonképpen kinek az életét is keserítjük meg? Nem véletlen a saját magunkét(is)? De! És akkor egyszercsak az ember belátja, hogy sokkal jobban jár, ha megpróbál felülkerekedni az egoján és pozitív megoldásokat találni a felmerülő problémákra. (Persze házasság esetén, ehhez két ember kell!)

Összefoglalva: szerintem az elkötelezettség jó dolog, hasznos dolog, sok sikert és örömöt szerezhet meg általa az ember. Az a baj viszont, hogy még a legfanatikusabb "elköteleződők" :) sem tudnak túl sok minden iránt elköteleződni (muszáj prioritási listát készíteniük), mert különben mindjárt azzal a problémával kerülnek szembe, hogy 24 óra nem elég.
Sőt egy élet nem elég ...

Jóga: légzés és bandhák

2011-01-18T15:57:00.007+01:00

A jógában nagyon fontos a helyes légzés elsajátítása. Az Ashtangában az ujjayi légzést használjuk, amely meleget termel a testben és segíti a méregtelenítést és a hajlékonyságot is. A sziszegő hangot, amit a levegő befelé és kifelé préselésekor képzünk a torokból (és nem az orrból!) halljuk.

A bandhák (izomzárak) az energia megtartását segítik a testben, mintegy energiaközpontot képeznek. A felébresztett energia megtartásának érdekében alkalmazzuk a bandhákat, melyek az energia szétszóródását hivatottak megakadályozni, valamint ezek segítségével irányíthatók az erők megfelelő helyre, anélkül, hogy kárt okoznának.
A három bandha a Mula Bandha (gátzár) , az Uddiyana Bandha (gyomorzár) és a Jalandhara Bandha (torokzár). Ez három izomcsoport behúzása által jön létre: gátizomzat, hasfal (és rekeszizom), és a torok körüli izmok.

A légzés elsajátítása elég könnyű, de a bandhákat nagyon sokat kell gyakorolni. Sajnos, ha valaki nem alkalmazza ezeket az izomzárakat, az inkább csak tornagyakorlatokat végez és nem jógázik. Sok mozdulat és póz (ászana), ami lehetetlennek tűnik a számunkra, rengeteg gyakorlással és a bandhák helyes tartásával elérhetővé válik. Ez fantasztikus jó érzéssel jutalmazza meg a jógázót. Soha nem másokhoz kell hasonlítani magunkat, hanem mindig meg kell próbálni egy picit jobban csinálni, többet beleadni, mint az előző alkalommal, és akkor a fejlődés nem marad el.

A jóga a hosszú élet titka. Amíg nem tudjuk az ászanákat tökéletesen végrehajtani, addig nem szabad meghalni! :)

Találtam néhány inspiráló videót. Az első kettőn Esther magyarázza a Mula bandhát és az ujjayi légzést. Számomra annyi harmónia árad ebből a nőből, hogy már a videó nézésétől is jó kedvem lesz és mindjárt jógázni akarok.
A harmadik videón egy kissé férfias hangú, de korrekt magyarázatot hallunk mindhárom bandháról.

Mai szó: szecesszió

2011-01-17T21:56:00.018+01:00

Nem tudom, hogy kinek mi jut eszébe erről a szóról. Nekem az, hogy művészettörténetet kellene tanulnom és nem blogozni. :)

Annyira érdekes, hogy mióta kitaláltam magamnak ezt a szótárfelütős játékot, meglepődve tapasztalom, hogy nem csak arra jó, hogy áthidaljam az ötlethiányomat, hanem mindig valami módon üzenetet is hordoz számomra az adott szó. Tudom, hogy van, aki a bibliát használja hasonló módon, de én a szótárakat forgatom annyit, mint egy buzgó hívő a bibliát.

A szecessziós stílus a XIX. század végi, XX. század eleji építészet egyik ága, mely a korábbi, historizáló stílusoktól (neogótikus, neoreneszánsz, neobarokk) való elszakadást jelképezi. Legnevesebb magyar képviselője Lechner Ödön, aki többek között az Iparművészeti Múzeum és a Földtani Intézet építésze volt. A stílusra jellemző a nagyfokú stilizáltság, a sok díszítés, a népies, geometriai, lágyabb formák alkalmazása.

A szecesszió érdekessége, hogy Európa-szerte országonként változik mind az elnevezése, mind pedig díszítőjegyei, hiszen a népies tradíciók, motívumok mindenhol más stílusúak.

A szecesszió emlékei Budapesten két környéken csoportosulnak, a Lipótvárosban (a Belvárostól északra), és a Városligetben. De elszórtan is számos emlék található.

"A szecesszió lényege főleg a vonalasan kígyózó ornamentika túlburjánzása az ábrázolás rovására, a hallatlan mérvű stilizálás, a homogén, dekoratív színfelületek szinte kizárólagos alkalmazása. Kerülte a szögben törő, egyenes vonalakat. A geometriai forma szabályossága helyett a természetes növekedés élményét keltő, szabadon áramló formákat kedvelte. Arra törekedett, hogy az alakulóban lévő élet lendületét, a technikai fejlődés hatására mind jobban felgyorsuló jelent közvetítse. De ugyanakkor volt benne valami romantikus indíttatású szembefordulás is a modern világgal. A gyáripar, a tömegtermelés embernyomorító személytelensége ellen tiltakozott. A termelés folyamatában egyszerű eszközzé vált, mechanikus részmunkát végző embernek az alkotói szabadságot akarta visszaadni. Hitt abban, hogy az egyéniség teljes értékű kifejtésére lehetőséget nyújtó kézműves munka öröme, az alkotó tevékenységben nyert kielégültség a társadalom bajait is orvosolni tudja." - nem szeretnék hosszas művészettörténeti leírásokkal untatni senkit. Akit bővebben érdekel a téma többet olvashat a szecesszióról, például ezen az oldalon.

Ha viszont már ezt a szót sorsoltam ki mára, ~~összelopkodtam~~ összegyűjtöttem néhány képet az Internetről szecesszió témában. Azt hiszem ezek közt mindenki találhat kedvére valót. Engem elsősorban az építészet érdekel, de gyűjtöttem néhány egyéb képet is.

Iparművészeti Múzeum

Földtani Intézet este

Földtani Intézet felülnézetből

Postatakarékpénztár

Városháza-Kecskemét

Autó és hatalom

2011-01-11T09:02:00.013+01:00

Az autó (bizonyos szempontból) hatalom. A hatalomban az a jó, hogy - szemben az általánosan elterjedt magyar gyakorlattal - élni is lehet vele, nemcsak visszaélni.
Engem autókkal lenyűgözni nem nagyon lehet. (Jó, ez a kép itt balra kivétel, na meg az összes többi ezen az oldalon, de ez ugye más tészta. ;))
Számomra az autó leginkább közlekedési eszköz. Legyen megbízható, kis kasztni, erős motor és kész. Ha jól néz ki és nem túl öreg, az sem hátrány, bár új autót elvből nem vennék.
És akkor hol van itt a hatalom? Na, azt azóta érzem, amióta reggelente, mikor a fiúkat suliba viszem, rászoktam arra, hogy ha a közlekedési helyzet megengedi, minden kereszteződésben legalább egy autót magam elé engedek. Főleg a balra kanyarodókat, mert velük nagyon együttérző tudok lenni. És (többnyire) mindegy, hogy ki van mögöttem, mert ha én megállok neki is meg kell állnia.

Ma reggel jó hosszú sor volt előttem is, mögöttem is, mondhatnám araszoltunk a forgalomban, amikor egy T-betűs tanulókocsinak intettem balra, hogy bátran jöjjön csak elém. Mi tagadás, nem volt túl bátor, és hát gyors sem... Ez fel is háborította a mögöttem álló négykarikást, aki nemtetszésének dudálással adott hangot, ami viszont engem háborított fel. Így aztán a következő kereszteződésnél is kénytelen voltam beengedni balról valakit. Ez volt az utolsó csepp a pohárban Mr Audinak, aki a járdaszegélyre felugratva jobbról nagy gázzal kikerült, majd a beláthatatlan kanyarban az általam kiengedett autót is megelőzte. És ennek a kettős bravúrnak köszönhetően legalább 5 (de még az is lehet, hogy 10!) másodperccel hamarabb ért a következő piros lámpához, és ráadásul kettővel előbb volt a sorban, mint én. Na, ez igen!!! Ha naiv lennék azt hinném, hogy ezzel végre helyrekerült az ő megtépázott önbizalma, de nem vagyok naiv...

Szóval, enélkül a ma reggeli kis közjáték nélkül, ez egy száz százalékig pozitív és optimista (bár tudom, hogy nem teljesen a magyar valóságot tükröző) bejegyzés lett volna. Azt vettem észre ugyanis az utóbbi időben, hogy - legalábbis a városunkban - javul a közlekedési kultúra. Akit így, már-már hobbiszerűen :), magam elé engedek, az általában szintén beenged valakit a következő kereszteződésnél. Ily módon nemcsak az alárendelt utakról érkezőknek van esélye, hogy ráhajtsanak egy főbb útra, hanem talán az autóvezetők közérzete is javul. Engem legalábbis sokkal kevésbé stresszel a reggeli rohanás, amióta érzem éledezni ezt a fajta szolidaritást, előzékenységet. És nem vettem észre, hogy bármennyivel is később érnénk az iskolához attól, hogy néhányszor lemondok az elsőbbségemről.
A Mr Audi féle alakok viszont megóvnak attól, hogy túlságosan elszakadjak a magyar valóságtól. Úgy tűnik, hogy egyelőre az ő "hatalom" értelmezésük némileg eltér az enyémtől. :(

Mai vacsora

2011-01-10T18:36:00.009+01:00

Az egyszerű étkek kedvelőinek :)

(család 40%-a)

És az ínyenceknek:

Hozzávetőleges recept:

1. változat: a tésztát a csomagoláson ajánlott ideig sós vízben főzzük :)

Kezdő háziasszonyoknak is biztos siker, feltéve ha sikerül szert tenni olyan puritán vacsoravendégekre, akik ennyivel is beérik.

2. változat: az előzőek szerint megfőzött tésztát kicsit felturbózzuk.

A zöldséges raguhoz: egy szál póréhagymát felkarikázunk, két gerezd fokhagymát és 25 dkg gombát vékonyan felszeletelünk, ízlés szerint fűszerezzük és kevés olívaolajon pár percig pirítjuk. Apróra vágott petrezselymet, egy felkockázott paradicsomot adunk hozzá, felöntjük 2 dl (főző)tejszínnel és egy kicsit összerottyantjuk. Ha túl híg (az enyém az volt) a tűzről levéve belekeverünk egy tojás sárgáját, majd a főtt tésztát. Kivajazott edénybe tesszük, megszórjuk parmezán sajttal és 180 fokra előmelegített sütőben 10-15 percig sütjük.

(Én 50 dkg tésztát főztem és 2:3 arányban öten jóllaktunk belőle. De nem vagyunk nagy étkűek!)

Mai szó: szivárvány

2011-01-09T12:07:00.008+01:00

A szivárvány egy csodás égi tünemény, meg földi is, hiszen többnyire úgy látjuk, hogy leér a földre, mivel a horizont eltakarja a teljes kör többi részét. Teljes körű szivárványt repülőről, vagy magas helyről lehet látni. Én még nem láttam olyat, de duplát már többször is (a másodlagos szivárvány színei fordítottak), általában nyaranta az Őrségben.
A szivárványhoz kell eső és napsütés. Bármennyire is nem szeretem az esőt, a szivárványért megéri. Nekem a szivárvány azt jelenti, hogy a rosszból is mindig származik valami jó. A szivárvány a remény szimbóluma is. Még talán el sem múlt az eső, zivatar, válthatja egy színpompás csoda a képet. Ha nem is rögtön, ha csak villanásnyi időre is - a nemszeretem dolgoknak is megvan a szerepe és a pozitív hatása az életben. Észrevenni és elfogadni - na ehhez kell némi erőfeszítés!

A szivárvány fény és színek mesés játéka. A szivárvány színeivel jelölik a test csakráit is. Gyökércsakra- színe a vörös, szex csakra – színe a narancssárga, napfonat csakra – színe a napsárga, szívcsakra – színe a zöld, torok csakra – színe a kék, homlok csakra – színe az indigó, korona csakra – színe a lila.
Hogy hisz a létezésükben valaki vagy sem, az egy dolog, hogy a színek hatással vannak ránk azt talán senki sem kétli. Nem véletlen, hogy miért az egyik vagy másik szín valaki kedvence, ahogy az sem, hogy lelkiállapotától függően miért részesíti előnyben egyszer az egyik színt, máskor a másikat, legyen szó ruházatról, ékszerről, ételről, lakberendezési tárgyról stb. Van, aki odafigyel a belső jelzéseire, van, aki nem, vagy mikor hogy. Magamon azt vettem észre, hogy például amikor jógázom, különösen nem mindegy, hogy mi vesz körül. Fontos, hogy rend legyen, fontos, hogy mit látok magam előtt, a világítás, a színek, főként a harmónia. Ideális körülmények nélkül is tudok persze jógázni (pl. reggel a tibetihez, a "tereprendezés" egyáltalán nem fér bele az időbe :)) - de egészen más az élmény, ha minden optimális.

A vallásokban és a népmesékben a szivárvány gyakran az égbe vagy egy másik világba vezető híd. A szivárvány több ókori nép mitológiájában is szerepel. A görögöknél az istenek hírnöke, Írisz istennő közlekedik a szivárványon az ég és a föld között, a hindu regékben Indra, a villám és az eső istenének íja. A legismertebb szivárványos legenda az íreké: a mítoszok szerint az ír manók (leprechaunok) a szivárvány tövébe rejtették kincseiket.

Minden esetre, akár van kincs a tövében, akár nincs, szivárványt látni mindenképp ajándék. Sajnos pillanatnyileg kevés esélyünk van rá, várni kell néhány hónapot. Sétáljunk addig át alatta képzeletben, Kovács Katival.

Kékszemű fiú

2011-01-08T15:11:00.010+01:00

A kékszemű fiúk a gyöngéim. Kizárólag barna hajjal, a szőkék hidegen hagynak. De most nem erről akarok írni, hanem Joanne Harris könyvéről, amiről nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem, de semmiképp nem hagyott hidegen.

Joanne Harristól nem olvastam ezelőtt semmit, de a Csokoládé c. regényéből készült film az egyik kedvencem. Na, ez a regény attól nagyon messze van. Érdekes módon egyszerre vonzott és taszított, végig reménykedtem, hogy majd kiderül, hogy mégiscsak megkedvelem ezt a regénybeli kékszemű fiút. De nem derült ki.

A főhős egy negyvenes éveiben járó férfi, aki az anyjával él. Ez már eleve nem sok jót igér. A pasi a való életben meglehetősen lúzer, frusztrációit az internetes blogjában vezeti le, ahol beteges történeteiben agyafúrt módon kitervelt, balesetnek álcázott gyilkosságok áldozatává válnak azok, akiktől valami sérelmet szenvedett el a való életben. A sor elég hosszú, és az anyja áll az élén...

A történetben sok a bizonytalanság és a félrevezetés. Először is nem lehet tudni, hogy a blogos történetek fikciók vagy valóságosak. Bár mesterien csűri-csavarja a szálakat az író, néha olyan érzésem van, hogy lehet, hogy ő sem tudja. A főhős élvezettel manipulálja és vezeti félre blogközössége tagjait, akikről később megtudjuk, hogy a való életben is ismeri néhányukat, sőt... Aztán fokozatosan kiderülnek a dolgok... vagy nem?
Ennél többet nem akarok elárulni a könyvről, hátha valaki mégis el akarja olvasni. :)

Ami miatt nem bánom, hogy elolvastam, az az általa felmerült gondolatok. Végső soron ezek miatt olvasok könyveket, és nézek filmeket.
Először is az anya szerepe. Nyilvánvalóan beteges, ha egy felnőtt férfi az anyja megöléséről fantáziál, de a gyerekkori sérelmek azért sokakban hagynak kitörölhetetlen nyomokat. És a legtöbb erőszak és gyilkosság is a családokon belül történik. A könyv olvasása közben azon gondolkoztam (nem először), hogy micsoda felelősség anyának (szülőnek) lenni. Milyen bonyolult hatás és kölcsönhatás van anya és gyereke között. Mennyi kárt lehet tenni (még akár jó szándékkal is) egy gyerek lelkében. Hány felnőtt ember hordozhat olyan sebeket, ami aztán az egész életére kihat, amitől nem tud szabadulni. Lehet, hogy a legjobb, ha "kékszeműfiúként" kiírja magából a gyilkos indulatokat, lelki fájdalmakat, frusztrációkat?

És ez elvezet a második kérdéskörhöz. Vagyis ahhoz, hogy az Interneten, nicknéven, bárki a valóstól totálisan eltérő virtuális személyiséget építhet fel magának. Amit nem talál meg, nem tud elérni, nem mer megtenni a valóságban, azt -látszólag- a virtuális térben megszerezheti. Rettenthetetlen lehet a gyáva, rámenős ismerkedő a félénk, menő fej a lúzer... stb. Jó ez, vagy rossz ez? Ki tudja. Néha véletlenül olyan blogokra kattintok, ahonnan szinte félve menekülök, olyan vadság árad a sorokból. Lehet, hogy a szerzője a valóságban egy teljesen ártalmatlan ember, aki a sötét oldalát kitombolja az ismeretlenség biztos álcája mögött és a való világban aztán normálisan tudja élni az életét? Reméljük.

És a harmadik kérdés, ami állandóan izgat amikor regényt olvasok, hogy mi a köze az írónak a történethez. Miből táplálkozik az írói fantázia és hogy olvad össze a saját tapasztalatokkal? Lehet-e olyanról írni, ami tökéletesen ellentétes az író személyiségével, értékrendjével, életével? Igen, biztosan lehet. Végül is az "íróság" is egy mesterség, aminek megvannak a maga fortélyai. Amióta volt néhány gyenge próbálkozásom, hogy fikciót írjak, azóta tudom, hogy létezik olyan, hogy a történet életre kel és magát írja. (Régen ezt csak az írók ködösítésének gondoltam.) Mégis mindig szeretném megfejteni, persze reménytelenül, hogy miért is írta meg az író a könyvet. Mit akart vele kiadni magából, közölni, elérni stb. Az anyagi hasznon felül, természetesen. ;)

A Facebook és a falusi pletyka

2011-01-06T10:43:00.005+01:00

"A Facebook olyan, mint egy börtön. Csak üldögélsz, vesztegeted az időd, lesz egy profilképed, írogatsz a falra, és közben megböködnek olyan fickók, akiket nem is ismersz igazán." :)

Bár nagyjából egyetértek a fenti meghatározással, használom és kedvelem is a Facebook-ot. Mértékkel!!!
Engem külföldi ismerősök hívtak meg még akkor, amikor a magyarok nem nagyon használták és most is inkább a külföldiekkel való kapcsolattartásra használom. Igaz, hogy időközben felbukkantak régi ismerősök, volt iskolatársak és örülök neki, hogy tudom, hogy mi van velük, alkalomadtán váltunk is egy-két üzenetet. Ez a fb nélkül nem lenne, és a laza kapcsolattartás nagyon is kedvemre való, mert egyébként nem szeretem "szem elől téveszteni" azokat, akikhez valaha közöm volt.

Szociológiai és pszichológiai szempontból érdekel még, hogy ki használja és mire és ki nem és miért nem. Persze nem a gyerekeinkre gondolok, meg a huszonévesekre, mert nekik természetes közegük a virtuális világ, hanem főleg a saját korosztályom tagjaira.

Különböző attitűdöket látok. Van, aki belevetette magát a közösségi oldalak világába és nagy aktivitással tobzódik a lehetőségekben, farmot épít, bökdös, sziveket küldözget és meghívókat idióta alkalmazásokba... Engem végül is nem zavar, ha van rá ideje, az ő dolga. Szerintem a tévénézésnél ez sem rosszabb! Van aztán, aki fent van, mert nem akar teljesen kimaradni, de egyedül az ismerősi felkéréseket igazolja vissza. Van, aki megoszt ezt-azt és módjával kommunikál. Azon mondjuk meglepődtem, amikor egy fedél alatt élő párok folytattak hosszas eszmecserét "faltól-falig". Igaz, azt már én is észrevettem, hogy az írásbeli kommunikációnak más a fílingje, mint a szóbelinek - kell néha egy kis változatosság. ;)
Van aztán olyan is, akitől teljesen idegen ez a világ, nem érti mi a jó benne, nem is érdekli és nem is akar ebben résztvenni. Ja, és elkerekedik a szeme, amikor azt mondom a tinédzser lányának:
- De csini voltál abban a fekete ruhában a szalagavató bálon!
- Te ezt meg honnan tudod??? - A lánnyal összekacsintunk és szerencsére nem érzem azt, hogy egy kalap alá sorolna a csipkefüggöny mögül kíváncsian kukucskáló Mari nénivel. :)

Én örülök neki, hogy a technika lehetővé teszi ezt a fajta kapcsolattartást és szívesen használom a Facebook-ot a saját céljaimra, nekem tetsző módon. És szerencsére azzal is elégedett vagyok, ahogy a gyerekeim használják. Sőt, amióta az egyik ismerősünk fia leszokott róla, hogy trágárságokat írkáljon mások üzenőfalára, ami az én listámban is megjelent, azóta azzal sincs bajom, hogy más gyerekei hogyan használják.
A Facebook-nak is megvannak persze a maga hátulütői és nem árt óvatosnak lenni a magunkról közölt adatokkal, de nem hiszem, hogy az a megoldás, amit egy apától hallottam: én nem vagyok rajta semmilyen közösségi oldalon és ezt a gyerekeimnek is megtiltottam. (márcsak azért sem, mert a tiltás hatékonyságában eleve nem hiszek)
Persze le is lehet bukni a fb-on és kompromittáló képek készülhetnek rólunk, ha nem vigyázunk. Mert az egy dolog, hogy én a legjobb képeket mutogatom magamról, ahol az előnytelen testrészek el vannak kendőzve, a világítás is rendben van, és az arcvonások is csinosan a kívánt image-et sugallják. De mi van ha valaki olyankor fényképez, amikor nem épp a legjobb formámat hozom? És akkor még arról nem is beszéltem, ha valaki szokott olyan dolgokat csinálni nyilvános helyeken, amit másnap már esetleg nem szívesen vállal. Késő bánat! Már ott is virít egy ismerős fényképén bejelölve. Ja, kérem, tessék vigyázni, a falu szeme mindent lát! És ez már nem csak pikírt megjegyzések formájában jön vissza: "Láttam ám hogy néztél Józsira vasárnap a templomban!" "Ki volt az a nő, akivel a presszóban beszélgettél?" "Láttátok a Sanyit hogy berúgott tegnap?" - hanem mondjuk bizonyítékként ott virít minden ismerős és az ismerősök ismerőseinek és az ismerősök ismerősei ismerőseinek ... az üzenőfalán. Hiába költöztünk nagyvárosokba, ismét (világ)faluban élünk. Köszönjük, Facebook! :)

Következő buli

2011-01-04T14:48:00.005+01:00

Szilveszterkor nagyon jót táncoltunk és szerencsére a barátaink belelkesedtek az ötletre, hogy legközelebb jelmezbálba menjünk. Az 1920-as évek kellékei beszerzés alatt. Boám már van. Bikavadító! ;)))

Mai szó: küszködés

2011-01-03T17:16:00.005+01:00

Na, szép kis kezdet, mondhatom! Amikor ma véletlenszerűen felütöttem a magyar-olasz szótáramat, és az ötödik helyen ezt a szót találtam, az első reakcióm az volt, hogy másikat kell keresnem, ez nem jó, nem az én szavam. A küszködés negatív, reménytelen, nincs benne a siker lehetősége, csak a hiábavaló kínlódás. A küzdelem például már egész más, azt meg lehet nyerni, sokkal jobban tetszik nekem ... de az a tizedik volt az oldalon és végülis én hoztam a szabályokat, jól is néznék ki, ha mindjárt az első alkalommal menekülnék a kihívás elől! Szóval marad a küszködés - de csak egy blogbejegyzés erejéig. :)

Mi mindennel küszködhet az ember? Többnyire rossz dolgokkal, ugyebár, mint például:

megélhetési problémákkal. Ha azt a közkedvelt közhelyet hallom, hogy a pénz nem boldogít - és ilyet általában az mond, akinek elég van belőle - mindjárt az jut eszembe, hogy persze, hogy nem - egy bizonyos mennyiség felett! De az alapvető szükségletek, mint a tető a fejünk fölött, a mindennapi betevő falat, ivóvíz, a hidegtől védő ruházat, akár a legegyszerűbb, de emberhez méltó életkörülmények nélkül tényleg küszködés az élet. Bárcsak mindenkinek adott lenne a lehetőség, hogy ezeket megteremtse magának! Persze a lehetőségeket ki teremti meg? Kívülről megoldást hiába várunk.
nehezen legyőzhető, vagy vissza-visszatérő betegséggel. A gyógyuláshoz ritkán elég a gyógyszer, az orvosok - mindig a beteg a döntő tényező. Én abban hiszek, hogy mindenki csak önmagát gyógyíthatja meg, külső segítséggel, vagy anélkül. Küzdeni kell, még ha sokszor inkább küszködésnek éli is meg az ember a reménytelennek tűnő harcot, mert aki feladja, az veszít.
tanulási nehézségekekkel küszködik egyre több iskolás gyerek. Nincs véletlen valamilyen probléma az oktatási rendszerünkkel? Nem lehet, hogy hibásak a módszerek, erőltetett a tempó, hiányzik a motiváció, a támogató családi háttér, nyugodt körülmények? Hű, de szerteágazó ez a probléma, és a hiba sok esetben tényleg nem a szerencsétlen gyerkőc készülékében van.
könnyeivel küszködik az ember, amikor ... A pozitív gondolkodás jegyében gondoljuk már azt, hogy nem a fájdalomtól, a bánattól, az elé táruló szörnyű látványtól, hanem mondjuk az örömtől, meghatottságtól, amikor például a gyermekét kiemelkedő teljesítményéért nyilvánosan kitüntetik, és anyuka, bár legszívesebben örömében szabad folyást engedne könnyeinek ... de nem akarja, hogy elmázolódjon a különleges alkalomra gondosan elkészített sminkje.
küszködhet még például, ilyen önmagának kirótt kis feladatokkal, mint ez a blogbejegyzés. :)

Végül az Internetet is segítségül hívtam, hogy megtudjam a hírekből, ki mivel küszködik. Szemezgetek belőle néhányat, aztán véget vetek a mai küszködésemnek (illetve majd a Nyelvelésekben folytatom):

Az X-Faktor szépfiúja súlyos megfázással küszködik.

Ronaldo vízhólyaggal küszködik.

A tanárok harmada küszködik a számítógépekkel.

Paphiánnyal küszködik a katolikus egyház.

A szocialista szóvivő tudja, hogy a Fidesz lelkiismeret-furdalással küszködik.

Kelet-Európa még mindig a kommunizmus maradványaival küszködik.

Luxusvillájával küszködik a magyar celeb. - az előzőeken sajnos nem tudok segíteni, de ettől a szegény celebtől esetleg átvenném a luxusvilláját. Fizetni ugyan nem tudok érte, de mint tudjuk, a pénz úgysem boldogít.

49:119

2011-01-02T20:26:00.007+01:00

A cím nem matematikai feladvány, hanem a blogbejegyzéseim számában 2009-ről 2010-re bekövetkezett drámai csökkenés mutatója.
Szent igaz, hogy a minőséget általában előnyben részesítem a mennyiséggel szemben az élet sok területén, legyen szó kajáról, gyerekekről, férfiakról, házasságról, szexről ... stb. És persze a blogbejegyzésekre is igaz ez, de azért a fenti trendet mégiscsak meg kéne állítanom, mert így a posztok száma rövid idő alatt nullára redukálódna, amit felettébb sajnálnék. Főleg azért, mert általában van kedvem az íráshoz, és még azt sem mondhatnám, hogy az idő hiányzik (mint tudjuk az embernek arra van ideje, amire akarja), hanem - be kell vallanom - legtöbbször az ihletnek voltam híján. Nem azért mintha nem lenne mondanivalóm, de a fel-felbukkanó ötleteket sokszor elvetettem: ez túl személyes, ez lehangoló, ez unalmas, ez annyira felháborító, hogy túl indulatosan írnék róla, ez lerágott csont, stb, stb.

Lehet, hogy túl sok kritériumot állítottam fel magamnak a blogolással kapcsolatban? Mivel számomra a blog nem internetes napló, a mindennapi történésekről csak akkor írok, ha valamit ki tudok belőle hozni, ideális esetben valami vicceset vagy legalábbis ironikusat. Szomorú és lehangoló témákról nem azért nem írok, mert számomra állandó móka és kacagás az élet, hanem azért, mert nem érzem küldetésemnek, hogy szomorúságot és rosszkedvet terjesszek. (Egyébként is úgy látom az könnyen terjed nélkülem is.)

Ma - lázas takarítás közben, haha, és még azt mondják a házimunka nem kreatív tevékenység - az az ötletem támadt, hogy ha épp ihlet-hiánnyal küzdök az idén, de írhatnékom támad, majd felütök egy szótárat és a bal oldalon, felülről az ötödik szót kiválasztom és ami annak kapcsán eszembe jut, arról írok. Ne kérdezd, hogy miért pont az ötödik, mert én sem tudom, így jött. :) És hogy miért szótár? - ez ugye nyilvánvaló, ha kicsit is ismer valaki. Sőt, ezzel az ötlettel két legyet ütök egy csapásra, és talán a haldokló másik blogomat is meg tudom menteni. Ott majd írok az adott szóról, azon a nyelven, amilyen szótár épp a kezembe akadt aznap.
Ez a terv. Aztán, hogy mennyire válik be? ... majd meglátjuk.

BÚÉK

2010-12-31T16:40:00.003+01:00

BOLDOG ÚJ ÉVET, SOK ÖRÖMÖT, SZERETETET, VIDÁMSÁGOT ÉS HARMÓNIÁT KÍVÁNOK!

Naplemente

2010-12-29T15:50:00.006+01:00

Tavaszt kaptam karácsonyra :)

2010-12-28T19:20:00.005+01:00

Legalább süt a nap

2010-12-28T11:20:00.001+01:00

2010-12-23T17:56:00.003+01:00

SZERETETTELJES KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK ÉS A VÉLETLENÜL ERREJÁRÓKNAK!

Napelem

2010-12-15T09:00:00.006+01:00

"A napelem olyan szilárdtest eszköz, amely a fénysugárzás energiáját közvetlenül villamos energiává alakítja. Az energiaátalakítás alapja, hogy a fény elnyelődésekor mozgásképes töltött részecskéket generál, amiket az eszközben az elektronikai potenciálok, illetve az elektron kilépési munkák különbözőségéből adódó beépített elektromos tér rendezett mozgásra kényszerít, vagyis elektromos áram jön létre.

A napelemekre általában 20-25 év a garancia, jellemzően 20-40 év az élettartamuk...." (Wikipédia)

Ma reggel úgy negyed hét és háromnegyed hét között azon morfondíroztam, hogy miért is esik olyan ~~ku...~~ nehezemre kimászni az ágyból, amikor nem is vagyok álmos. A rejtély megoldásához hozzásegített, hogy tegnap este nyolc óra tájban a gyerekem kitalálja, hogy olyan számológép kell neki holnapra, amivel gyököt lehet vonni.
Mivel mostanában viszonylag ritkán vonunk gyököt, a számomra szükséges kalkulációkat fejben is el tudom végezni és ha mégsem, akkor a főzésen és a házimunkán kívül minden haszontalan tevékenységre alkalmas mobiltelefon megoldja a problémát - épp fogalmam sem volt honnan varázsoljak neki elő ilyesmit.
De mivel mi soha semmit nem dobunk ki, biztos voltam benne, hogy valamelyik fiók mélyén kell lennie egy számológépnek. Volt is. Napelemes! Becsületére váljon, hogy ahhoz képest, hogy évek óta egy fiók sötét mélyén kuksolt, kénytelen-kelletlen, lassan és pislákolva, de tudtunkra adta, hogy 9 négyzetgyöke 3. (Mondjuk úgy 625-ig a négyzetszámokra vonatkozóan ezt én is megmondom, egy kicsit gyorsabban, mint a legyengült szerkentyű, de a mai gyerekeknek jószerével a szorzótábla megtanulása is fölösleges memória-hely foglalásnak minősül.) Lényeg, a lényeg, megvolt az eszköz, boldog a gyerek és egy óra múlva örömmel mutatja, hogy az íróasztali lámpa alatti szoláriumozásnak köszönhetően a kijelzőn már szemmeresztgetés nélkül is jól olvashatóak a számok. Ezután vígan nekikezdett a matek házijának és tízre be is fejezte.

Szóval, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, ma reggel, felkelés ~~helyett~~ előtt arra a megállapításra jutottam, hogy én valószínűleg napelemmel működöm. A fenti Wikipédiás definícióból nagyjából a kivastagított szavakat értem, de már az is mindent megmagyaráz. Mivel reggelente nem hogy a nap nem süt be az ablakon, hanem valójában rohadt sötét van, nincs semmi, ami mozgásképes töltött részecskéket generálna bennem, így aztán kizárólag a lelkiismeret és a kötelességtudat kell, hogy rendezett mozgásra kényszerítsen - na ez tart egy fél óráig. És mivel a tavasz még elérhetetlen messzeségben van, a következő heteket és hónapokat is valószínűleg pislákolva fogom tölteni, mint a fiók mélyén, a sötétben senyvedő szerencsétlen számológép.
A garanciára és élettartamra vonatkozó információkat pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyom .... én egy fejlettebb verzió vagyok, rám ezek a számok nem vonatkoznak. :)

Egy szabad este

2010-11-23T22:01:00.006+01:00

Váratlanul lett egy szabad estém. 10 PERCIG TARTOTT! Jó, ez ugye relatív, mert először is meg kéne határozni, hogy mi az, hogy "szabad". Mivel hétközben 7-ig, 8-ig dolgozom, estére más tennivalót nem tervezhetek. Aztán, ha valaki hirtelen lemondja az órát, akkor úgy tűnik, mintha ölembe hullna egy kis "talált" idő (pénz helyett, mert az ugye ugrik). És akkor mindjárt gondolkozni is kezdek, hogy mivel tölthetem el ezeket az ajándék órákat. Na, ez tartott ma tíz percig. Azalatt ugyanis kitaláltam, hogy mit készítsek vacsorára és elhatároztam, hogy megsütöm végre a megígért, de napok óta halogatott szülinapi tortát.

Be kell vallanom, hogy van nekem egy velemszületett betegségem. Bár lehet, hogy nem születési, mert csecsemőkoromban talán még nem volt, de amióta ~~az eszemet tudom~~ vissza tudok emlékezni, sosem voltam képes úgy isten igazából.... RÁÉRNI. (nem pihenni, lazítani, hanem azt érezni, hogy most ráérek, nem kell semmit csinálnom.)
Tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a kórral. Tapasztalataim szerint ez egy női betegség, jelenlegi ismereteim szerint gyógyíthatatlan, viszont biztos, hogy nem ragályos! Ezt abból gondolom, mert családom férfitagjait szemmel láthatólag nem fertőztem meg, pedig milyen régen szívunk már egy levegőt.

A betegség tünetei a következők:

- a beteg, amikor elmarad egy betervezett programja, ahelyett, hogy kényelmesen hátradőlne egy fotelben és olvasással vagy egyéb kellemes tevékenységgel szórakoztatná magát, sétára indulna a simogató őszi/tavaszi...stb. napsütésben, vagy elheveredne az ágyon és átadná magát kedvenc zenéje dallamának, sürgősen valami HASZNOS tennivaló után néz.
- ha mégis sikerül valami fent nevezett, vagy egyéb kedvtelésekre adnia a fejét, azt nem ám teljes átéléssel (ideális esetben flow állapotban) teszi, hanem állandó lelkiismeretfurdalási hullámokkal mérgezi egészségét és nem tudja agyából kiűzni a betolakodó gondolatokat. Súlyosabb esetben hangokat is hallhat!!! A hangok jellemzően ilyeneket mondanak: "Állj inkább neki a hegyekben álló vasalnivalónak!" "Miért nem teszel be egy adag ruhát a mosógépbe?" "Végre lenne időd leolvasztani a fagyasztót." "Napok óta tologatod a javítandó teszteket/megírandó beszámolót/kitöltendő adóbevallást....., tessék itt a kitűnő alkalom, hogy behozd a lemaradást!"

Mint már írtam, a betegségre általam ismert gyógymód nem létezik. Átmeneti javulást hozhat:

- környezetváltozás. Minél távolabb kerül a beteg az otthona hatósugarától, annál nagyobb esélye van, hogy hallucinációi ritkulnak, kényszeres munkavágya alábbhagy. Súlyosabb esteknél figyeljenek oda, hogy környezetváltozás címén semmiképp se egy rokonhoz, baráthoz ugorjanak fel, mert ott az otthonra emlékeztető környezet a tünetek felerősödéséhez vezethet. Vendéglátó ipari egységek sem hoznak feltétlen megoldást (gondoljuk csak meg mennyi pakolásznivaló akadhat egy éttermi asztalon, lehet igazgatni a gyűrött terítőt, és a pincér tálcáján halmozódó piszkos edények is rossz asszociációkat ébreszthetnek). A mozi viszont sikerrel kecsegtet. Szabadtéri programokhoz ideális lehet pl. a sivatagi túra (feltétlenül ellenőrízni kell azonban, hogy a beteg nem rejtett-e el seprűt, lapátot a ruhája alatt)
- mozgásképtelenséget előidéző sérülés. A legbiztosabb megoldás a talpig gipsz.
- önfeláldozó családtagok sokat tehetnek beteg rokonukért. Nem rossz ötlet sutyiban elvégezni előle a tennivalókat, bár teljes gyógyulást ez semmiképp sem hoz, mert ezek a betegek igen találékonyak újabb és újabb feladatok kiötlésében. Általában vannak azonban gyenge pontjaik, ezeket kipuhatolva, és ellenálhatatlan csábítást jelentő programokba bevonva őket a kényszer-hasznos-tevékenységek átmenetileg megakadályozhatók, sőt rövidebb-hosszabb időre a kényszergondolatok is megszüntethetők.

(A tudomány mai állása szerint, gyógyszertárban kapható készítménnyel a betegség belátható időn belül nem lesz gyógyítható. Kizárólag terápiás megoldások elképzelhetőek.)

Visszakanyarodva a bejegyzés kiindulópontjához, a mai este mérlege:

- pénzben mérhető bevétel: 0 forint
- hasznos konyhai tevékenység terméke: egy tál vöröslencsés rizssaláta, egy darab főzött krémes, mandulás, marcipános torta
- gyermekek harmónikus fejlődését elősegítő tevékenységek: 17 évessel tésztakevertetés közben filozófikus beszélgetés (letesztelve a múltkori bejegyzés kapcsán a mai nem átlagos fiatal szellemi csemegék iránti fogékonyságát), 14 évessel (+2napos!) a "Sárgul már a fügefa levele" c. népdal gyakorlása a holnapi énekórára, (néhány csárdás tánclépéssel kísérve, krémkavargatás közben)
- családi összetartozás érzését erősítő tevékenység: a vacsora közös elfogyasztása, születésnapos másodszori, ezúttal gyertyás-tortás megköszöntése
- szellemi kielégülést elősegítő tevékenység: egy darab blogbejegyzés megírása (némi lelkiismeretfurdalással terhelve, a "szabad estének" köszönhetően a konyhában előállt és még meg nem szüntetett felfordulás miatt.)

Filozófia

2010-11-20T22:05:00.007+01:00

Nem gondoltam volna gimnazista koromban, hogy egyszer majd saját jószántamból fogok Platon-t olvasni! Ebből is látszik, hogy az egyes ember képes a fejlődésre. :) Némely idézetből viszont az tűnik ki, mintha a világra ez nem lenne jellemző.

Idézetek tőle, amelyekkel egyetértek vagy tetszenek:

"A legnagyobb hiba, amit az orvosok elkövetnek, hogy a testet anélkül próbálják meggyógyítani, hogy az elmét is gyógyítani próbálnák. Pedig az elme és a test egy, és nem szabadna külön kezelni."

"Azon bölcs embereknek, akik visszautasítják az államügyekben való részvételt, az a büntetése, hogy a buta emberek által kormányzott államban kell élniük."

"A gondolkodás során a lélek magával beszélget."

"Az értelem akkor kezd élesen látni, mikor a szem ereje tompulni kezd."

"Mindenki azzal törődik a legjobban, amit éppen szeret."

"Légy kedves másokhoz - mindenkinek kemény csatákat kell vívnia."

"Akár egy csöpp medencébe pottyanunk bele, akár az óceán közepébe, mindenképp úsznunk kell!"

"Gyermekeinknek örökségül tisztességérzetet, s ne aranyat hagyjunk."

"A vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet."

Tibeti öt - update

2010-11-12T19:15:00.004+01:00

Pontosan egy éve kezdtem a tibeti öt jóga gyakorlását. Lelkesedésem töretlen. Mára teljesen beépült az életembe, olyan, mint a fogmosás. Eleinte nem tudtam rávenni magam, hogy a jóga miatt korábban keljek, ezért ha reggel nem sikerült, valamikor a nap folyamán csináltam meg. Nem tagadom, hogy volt olyan nap, amikor este tizenegykor kaptam észbe, hogy mindjárt vége a napnak és én még nem jógáztam - lelkiismeretesen nekiálltam hát, akár az éjjel közepén is, mert tudtam, hogy - pláne az első hetekben, hónapokban - egyetlen napot is kihagyni vétek, mivel erősen kockáztatja a "program" sikerét.
Aztán később, mikor elértem a 21 ismétlést és egyébként is rutinná váltak a feladatok, nem okozott többé problémát beilleszteni a reggelekbe. Minden reggel ezzel kezdem a napot és az egy év alatt azt hiszem nem volt tíz olyan nap, amikor valamiért kimaradt volna.

Hatások?
A hajlékonyságom szédületeset fejlődött, pedig előtte sem volt vele gondom. (Mondjuk régen korán reggel még nem tudtam letenni a tenyeremet a földre.)
A légzésem is tovább javult, bár itt a lassan hatévi astangázástól nem tudom különválasztani a hatást, de a mindennapi tibeti miatt, a (sajnos csak) heti egyszeri astanga is sokkal jobban megy.
Mivel a tibeti gyakorlatok leginkább derék-tájban mozgatnak, egy régi "problémám" visszatért. Megint nem tudok olyan konfekció nadrágot vagy szoknyát venni, amelyik derékban ne lenne bő. Na de, ennél nagyobb bajom sose legyen az életben!
Sajnos az ősz hajszálaim nem tűntek még el , viszont nem is szaporodtak. És azt hiszem már ennek is örülni kell, főleg, ha a továbbiakban is így marad.
Hallatlan eredmény viszont, hogy a fene nagy lelkesedésemnek köszönhetően, a páromat is rá tudtam venni a tibetizésre. Hátsó szándékom nyilvánvaló: mi a fenét kezdenék harminc év múlva az "örök fiatalságommal" egy vénember mellett? :))) Mivel neki - velem ellentétben - nincs jógás múltja, nála a kedvező hatások, a mozgásszervi nyavalyák drasztikus csökkenése sokkal szembetűnőbb. A hajlékonyságról nem is beszélve.

Ha valakinek kedve támadt kipróbálni, hajrá! Tuti, hogy nem bánja meg!

Őszi színkavalkád

2010-11-07T16:00:00.007+01:00

Gyönyörű idő volt ma, igazán kirándulásra csábító. A fák már sajnos többnyire lehullatták a lombjukat, de azért még rengeteg színt sikerült lencsevégre kapnom az ajándék novemberi napsütésben. Virágokat is találtam még az erdőben. Igaz csak aprócskákat, amelyeket nyáron talán egyszerű gyomoknak titulálnék, de az évnek ebben a szakában már nagy becsben kell tartani minden üde kis színfoltot.
Annyira szeretem az erdőt, a dombjainkat és azt, hogy még mindig élvezettel tudjuk róni az erdei ösvényeket, így ötösben.
Sőt, nemcsak az ösvényeket! Ma Zsoltival "off-road"-oztunk is egyet, mondván, hogy toronyiránt menve, vagyis inkább árkon-bokron át, majd jól lerövidítjük a hazafelé utat.
Ennek az lett az eredménye, hogy nemcsak később értünk haza, mint a járt utat a járatlan dzsumbujért el nem hagyó családtagjaink, hanem néhány tüskés ágtól származó apróbb sérülést is beszereztünk. (De a kaland így is bőven megérte.)

Mint láthatjátok, egy-két-három-négy pasit is elrejtettem a fák, bokrok, virágok között. Ja, és remélem észrevettétek, hogy mind felnéznek rám. :))

Hurrá, megvédik a nyugdíjamat!

2010-10-20T13:29:00.005+02:00

Most tudtam meg Selmeczi Gabriellától, hogy megvédik a nyugdíjbefizetéseimet. Annyira örülök, hogy majdnem sírok a meghatottságtól. Szóval szó sincs róla, hogy a magánnyugdíjpénztári tagok befizetéseit ~~lenyúlná~~ kölcsönvenné a kormány, hogy a költségvetési lyukakat betömje vele. Nem, nem, dehogyis!!! Csak azért tartják vissza a havi 30 milliárdot, hogy nekem jót tegyenek és megvédjenek a szemét tőkésektől, akik felelőtlenül fektetik be és kockáztatják a pénzemet. (Mint tudjuk, hazánkban az állam annyira jó gazda, hogy az állami nyugdíjasok az évtizedekig tartó befizetéseikből csak úgy dúskálnak öreg korukban.)
Olyan rendes a kormánytól, hogy így szívén viseli az én majdani öregkori jólétemet! Mert én bizony nagyon buta vagyok. Hiába van közgazdász diplomám, még azt sem tudom megérteni, hogy miért is fizetek én minden hónapban, amikor ~~kinyögöm a sarcot~~ befizetem a járulékokat, háromszor annyit a nyugdíjbiztosítási alapba, mint amennyit a magánnyugdíjpénztárba??? Miközben - tudván, hogy hogyan működik az állami felosztó-kirovó rendszer és ismerve a katasztrofális demográfiai helyzetet - nem is áltatom magam azzal, hogy én az államtól valaha egy fillér nyugdíjat is kapok. (Persze gazdasági szempontból nagyon is értem, hogy miért kell nekem az állami kasszába sokkal többet befizetnem, csak nem tartom igazságosnak. Pláne, hogy én demográfiai szempontból is megtettem a magamét. :))
Persze annyira buta nem vagyok, hogy azt gondolnám, hogy a magánnyugdíjpénztárak nem élnek jól az én pénzemből. Mégis valahogy megnyugtatott eddig az a tudat, hogy ott névreszólóan kezelik a befizetéseimet és ha, ne adj isten, nem érnék meg hosszú, boldog nyugdíjaskort, akkor a befizetéseket az utódaim öröklik. Ezzel szemben semmi rálátásom nincs (csak feltételezéseim vannak) arra nézve, hogy a nyugdíjbiztosítási alapba befizetett (mint írtam 3x-ros) pénzeim mire mennek. Hát mostmár majd azt sem tudom, hogy azzal a csekélyke összeggel mi lesz, amiről eddig azt gondoltam, hogy bár sok száraz zsömlére nem lesz elég, de legalább magamnak gyűjtögetem, az öngondoskodás szellemében.

Vacsora

2010-10-17T10:56:00.002+02:00

- Megvártunk a vacsorával.
- Ez igazán kedves tőletek. És hol a vacsora?
- Hát .... csinálsz, ugye?

Doppingszer

2010-09-24T20:20:00.011+02:00

Semmi károsra ne gondoljatok!!!
Ez a CD az egyik kedvenc "doppingszerem". Ha hangosan üvölt a nappaliban, bármilyen nemszeretem munkára képes vagyok, meg persze a szeretemek is jobban mennek.(A tinédzserek zenéje az emeleten bömböl, így nem zavarjuk egymást.:)) Kicsit hátráltatja ugyan az ügyet, hogy közben nem tudom megállni, hogy néha táncoljak.(férj ma munkaügyben távol, de ha itthon van ő is beszáll. Igaz, csak a buli részébe, a főzésbe nem.) Mindegy, mire az album végetér (egyszer-kétszer) nagyjából a kaja is elkészül. Már jó régen hallgattam, de ma este megint előkerült és milyen jól esik! Közben készül az ebéd is holnapra, hogy a család nehogy véletlen éhen haljon, amíg nem leszek itthon.
Álmos diákok felébresztésére is szoktam használni angolórán. Bár a számok szövege nem túl magasröptű, viszont garantáltan felpezsdíti a bóbiskoló társaságot és a jókedv garantált.

Két szám az albumról:

Mitől különböznek

2010-09-23T23:01:00.001+02:00

annyira a testvérek egymástól?

A testvérek genetikailag ötven százalékban hasonló adottságokkal jönnek a világra, mégis általában csak külső szemlélőnek tűnik úgy, hogy az egyik kiköpött olyan, mint a másik, vagy, hogy olyanok, mint két (három, stb.) tojás. A szülők nagyon is észreveszik, hogy mennyire megdöbbentően különbözőek tudnak lenni. Lehet, hogy ez már az első pillanattól nyilvánvaló és lehet, hogy a különbözőség a kor előrehaladtával lesz egyre markánsabb ... vagy nem.

Eddig azt hittem, hogy a gyerekeim direkt kitolásból csinálják, hogy nem elég, hogy válogatósak, de még ráadásul mindegyik másféle kaját nem hajlandó megenni. Így aztán szinte lehetetlen olyat főznöm, ami mindenki szájízének megfelel.

Ma azonban egy rádióműsorból megtudtam, hogy ez is egyik jellemzője a testvérek egymáshoz viszonyulásának. Vagyis az, hogy ha ő szereti, akkor én nem. Miért van ez így? Idézek néhányat a műsorban megszólaló pszichológusok megállapításaiból. Érdekes dolgokra jöhetünk rá ezek alapján saját vagy a gyerekeink testvérkapcsolatát illetően. Nyilvánvaló, hogy minél több testvér van egy családban, a képlet annál komplikáltabb.(ez az egyik szépsége a nagycsaládnak :))

a testvér a legfontosabb (gyakran a szülőnél is fontosabb) igazodási pont a gyerek saját identitásának kialakításában
az individualista társadalmakban az egyéniség érték, ezért a gyerek úgy határozza meg önmagát: "az vagyok, ami a testvérem nem, olyan akarok lenni, amilyen a másik nem"
mindkét (több) gyerek szert tesz a másik (többiek) tapasztalatára is és ha az adott testvér kiesik (pl. elköltözik, máshová kerül tanulni), akkor lehet, hogy a testvér a helyébe lép, pl. abban a tevékenységben (tehetségben), ami addig a másik privilégiuma volt
jó testvért nevelni nem lehet. A szülő maximum annyit tehet, hogy segíti, terelgeti a gyerekeit az egymásra találásban, de a kettejük viszonya alapvetően rajtuk múlik.

Aki kíváncsi a műsorra, ITT meghallgathatja.

Pályaválasztás

2010-09-17T21:22:00.000+02:00

Igaz, hogy van nyolcadikos, meg tizenegyedikes gyermekem is, de nem, nem az ő pályaválasztásukon töröm a fejem. Igazából azon gondolkozom mostanában (illetve már egy jó ideje), hogy mit csináljak az életem hátralévő részében (amelyről ugye tudjuk, hogy most kezdődik). Nem mintha nem szeretném a munkámat, mert nagyon szeretem, de mégsem érzem úgy, hogy tíz-tizenöt-húsz év múlva is ezt akarom csinálni. Az elmúlt tíz évben jó volt és most is jó, élvezetes, kényelmes, mindig keresek benne új kihívásokat is, csupa jófej emberrel vagyok körülvéve és nem is akarom még egy jó ideig feladni, de azok az utak, amelyeken a nyelvtanításban továbbléphetnék nem vonzanak igazán. Így aztán keresgélek.

Azt már látom, hogy ~~megélhetési~~ író, újságíró, sztárblogger :) nemigen leszek, mert bár szeretem és élvezetemet lelem az írásban, de nincs mindig kedvem, ihletem, türelmem írni. Mert órákig tudok szöszölni egy rövidke bejegyzésen. Mert a legolvasottabb írásom az elmúlt másfél évben a fenyőmagos sztori volt és még így sem érte meg azt az öt napos keserű szájízt, amiből viszont világosan látszik, hogy nem vagyok kész áldozatokra a népszerűség érdekében :). Marad hát a nagy kérdés: Mi legyek, ha nagy leszek?

Nincsenek ám nagyratörő vágyaim!

- nem akarok például miniszterelnök lenni (szinte hallom, hogy OV felsóhajt a megkönnyebbüléstől)
- sőt, mostmár jegybank elnök sem - vacak havi kétmilláért a fene vállalná azt a nagy felelősséget! (mert ugye az évi 96+ hat nulla azért még megkísértené az embert)
- nem vonz a celebvilág sem - tökéletesen boldog tudok lenni anélkül, hogy a ~~fenekem~~ arcom a címlapon lenne és azt is csak magamban konstatáltam (meg persze megerősíttettem szerelmetes párommal), hogy én is vállalom a meztelen fürdőszobás valóságot, photoshop nélkül, mint Demi Moore (mondjuk a napszemüveg tényleg jó ötlet!), sőt én még plasztikai szabás-varrás nélkül is (a féjszbukra nem teszem fel, ne is kérjétek!:))
- és fájó szívvel azt is be kell látnom, hogy a Nobel díjra semmi esélyem.

Vannak viszont elvárásaim a leendő foglalkozásommal szemben, nem is kevés:

- legalább annyira tudjak lelkesedni érte, mint a mostani munkámért és élvezetből csináljam
- ne kelljen naphosszat egy irodában görnyednem a számítógép előtt, sőt inkább jönni-menni szeretnék
- ne legyen főnököm
- emberekkel foglalkozzak
- sokat beszélhessek (lehetőleg minél több nyelven)
- legyen szükség a kreativitásomra
- legyen benne változatosság
- sokoldalú feladatokat szeretnék
- ha egyszer mégis úgy hozná az élet, hogy külföldön éljek egy ideig, ott is folytathassam
- ne legyen hátrány, hogy elmúltam harminc, és ráadásul folyamatosan szaporodik az éveim száma
- érezzem úgy, hogy megfizetik a munkámat.

Az élethosszig tartó tanulást szívesen vállalom, elvégre eddig is egyfolytában azt csináltam.

Minden ötletet szívesen fogadok!

Kalandpálya az élet

2010-08-17T10:34:00.004+02:00

A múltkori bejegyzésnél filozófikusabb gondolataim is támadtak ám a csillebérci kalandozás kapcsán. Ebből is látszik, hogy a hely és a leküzdött akadályok nemcsak külső (pillanatnyilag sárgás-zöldben pompázó) nyomokat hagytak rajtam/bennem.

A kalandpálya, valahol, olyan , mint az élet, kihívásokkal, sérülésekkel, nekilódulásokkal és megtorpanásokkal, felfelé törekvéssel és visszacsúszással. Kiválaszthatod a pályát, hogy melyiken akarsz végigmenni, de ha egyszer döntöttél, akkor menned kell előre, még ha félelmetesnek tűnik is az előtted lévő akadály. Tétovázhatsz, gyűjtheted az erőt, de előbb-utóbb neki kell vágnod.
Egyszer magabiztosan, könnyedén haladsz és nem is érted, hogy másoknak mi ebben a nehéz; máskor meg bizonytalanul lépegetsz és kétségbeesetten keresgélsz kapaszkodó, vagy valami biztos pont után.

Aztán, ha átküzdötted magad egy-egy akadályon, állj meg egy kicsit! Érdemes körülnézni.
Ha lefelé pillantasz talán elborzaszt a mélység, hát nézz csak felfelé! Az erdő gyönyörű, a nap és az égbolt átcsillan a fák lombja között, és ha fülelsz, talán nem csak a körülötted lévők kiabálását, hanem a madarak csicsergését is meghallhatod. Aztán irány tovább!
Vannak néha elágazások, ahol választhatsz a nehezebb, kihívásokkal telibb vagy a könnyebb továbbhaladás között. Persze akár úgy is dönthetnél, hogy visszafordulsz, de igazából tisztában vagy vele, hogy végigmenni azon az úton, amin idáig jutottál semmivel sem lenne könnyebb, mint továbbhaladni, még ha nem is tudod pontosan, hogy mi vár rád az előtted lévő szakaszokon.

Persze nem vagy egyedül. Néhányan beelőznek, mások lassabbak és ügyetlenebbek nálad és látsz sokakat, akik másik pályát választottak és ott küzdik magukat előre - akár alacsonyabb szinteken vagy épp jóval magasabban nálad. Talán a te helyedről azok a pályák még csábítóbbnak is tűnnek, de te nem ott vagy, így ezen felesleges morfondíroznod. Ott van előtted a feladat, azt kell megoldanod!
Ha van társad, aki mögötted állva biztat és bátorít, vagy jó példát mutatva előtted jár és onnan hívogat, az megkönnyítheti a dolgot, de két állomás között mégiscsak egyedül kell boldogulnod. Kapaszkodsz, izzadsz, talán remegsz is, mert félsz vagy mert fárad a test, de a lélek nem fáradhat, hiszen tudod, hogy menet közben nem lehet kiszállni. Elindultál, végig kell csinálnod!

A kalandpálya azért mégiscsak könnyebb, mint az élet. Világos szabályok vannak, amelyeket ha betartasz, nagy baj nem érhet. Sőt, itt minden szabályt megtanítanak és figyelmeztetnek a veszélyekre, mielőtt nekiindulsz. Ott van aztán a biztosítókötél, amely garantálja, hogy nem eshetsz le. És végül, ha semmiképp sem boldogulsz, bárhonnan "lementenek" - mindez benne van a szolgáltatásban.

Egyszóval, lenne még mit fejleszteni az "ÉLET" nevű kalandpályán.

Kalandpark tanulságokkal

2010-08-15T15:30:00.002+02:00

Előljáróban elmondanám, hogy az utóbbi években arra a megállapításra jutottam, hogy sokkal könnyebb (legalábbis "in retrospect") három kicsi gyereket távoltartani tűztől, víztől, éles késtől, szekrény tetejétől, konnektortól, stb. , mint három nagyot számítógéptől és Internettől.
Mivel szigorú következetesség terén erős kihívásokkal küzdök, a(z egyre) nehezebb (és többnyire költségesebb) megoldást kell választanom, vagyis vonzó alternatívákat nyújtani. A homokozó, hinta, felfújhatós medencében pancsolás, gyurmázás, kukorica-bajusz ragasztás és egyéb nyári vidámkodások már réges-rég lekerültek a listáról. A környéken sincs olyan hegy, hely, amit még nem másztunk volna meg, vagy ne bicikliztünk volna végig.
Nem tudom másnál is így van-e, de amíg tíz éve egyáltalán nem okozott problémát a gyerekeknek, ha a kedvenc erdőbe rendszeresen eljártunk, most többnyire az a reakció: "Minek megyünk oda? Már voltunk ott!", ami kétségtelenül igaz is, csak az én buta felnőtt eszemmel nem tudom megérteni, hogy mitől lenne jobb, egy 100 km-rel távolabb lévő erdei úton felküzdeni magunkat két keréken, mint mondjuk újra elmenni a Pap Miska forráshoz. Igaz, másoktól tudom, hogy már az is csodaszámba megy, hogy a mieink szívesen jönnek velünk, szülőkkel, ha sikerül csábító programot, helyszínt találni. Szóval nem is panaszként mondom, de fel van adva a lecke. Főleg a hosszú nyári szünetben.

A csillebérci kalandpark viszont jó választásnak bizonyult a héten. Talán nagy titkot nem árulok el vele, hogy nekünk, szülőknek nagyobb kihívást jelentett a pályák teljesítése, mint a kalandvágyó ifjaknak. Ezt már a biciklis hegymeneteknél is megtapasztaltam. Nem is olyan rég, egy-egy őrségi, csapatos biciklitúrán még mi, szülők biztattuk a nyafogó kisebbeket: "jól van drágám, kitartás, nyomd még egy kicsit, mindjárt itt az emelkedő vége", most meg hátul lihegve, (büszkeségből csak magamban) pufogok: "a francba, gyerekek, muszáj olyan gyorsan tekerni felfelé?"
Akárhogy is, a kalandpark azért tök jó hely (szülőknek is!), az alábbi néhány tanulsággal:

- a 150 cm-es testmagasság csak szükséges, de messze nem elégséges feltétele a nehezebb pályák teljesítésének
- két fa közötti távolságot sokkal könnyebb túrabakancsban a talajon áthidalni, mint imbolygó drótok végére szerelt karikákban lépkedve, miközben négy végtagod legalább három különböző égtáj felé mutat
- ha tériszonyod van: 1. kerüld el messze a kalandparkot vagy 2. mindenképp próbáld ki, itt majd legyőzöd! Mert ugyan ki szeretné két fa között lógva, segítségért kiabálva égetni magát, ha némi önfegyelemmel csak le lehet küzdeni azt a kis tériszonyt vagy az egyéb körülmények között megfutamodásra csábító parát?
- a hely úgy hírdeti magát: "élvezetes szórakozás mindenkinek". Ne lepődj hát meg, ha esetleg, akaratodon kívül, akrobatikus mutatványaiddal mások élvezetes szórakozásának része leszel.
- a kalandozást követő napokban viselj zárt ruházatot, vagy készülj fel, a testeden szerteszét éktelenkedő kék-zöld foltok eredetét firtató, indiszkrét kérdések megválaszolására.
- a ~~rohambili~~ védősisak mindenkinek jól áll! Csak túlfejlett hiúságoddal magyarázható, ha úgy érzed, hogy baromi hülyén nézel ki benne.

(A csillebérci kalandpark borsos áraiból augusztusban, szerdánként jelentős kedvezményt ad.)

Politika

2010-08-10T22:01:00.002+02:00

"A politika nem értelmiségi műfaj." /Rogán Antal/

Nos, igen, ez sok mindent megmagyaráz!

Virágparádé

2010-07-29T12:06:00.013+02:00

Tobzódom virágokban, kint és bent, itthon és nyaralás közben. A tavalyi orchideámon 34 bimbót számoltam össze, eddig négy nyílott ki belőlük. A virágok a természet leggyönyörűbb ajándékai, sosem tudok betelni velük. Bársonyos szirmok, cirmos minták, hihetetlen szerkezetű porzók és bibék, káprázatos színorgia. Nem tudok ellenállni, hogy próbáljam megörökíteni őket, bár a képek (főleg az én fotós szintemen) gyenge próbálkozások a valódi virágpompa bemutatásához.

Bölcsességek éhgyomorra

2010-07-28T10:56:00.005+02:00

Ma reggel korán kellett kelnem. Míg melegedett a teavíz egy Schäffer Erzsébet cikket olvastam (Nők Lapja 2010/29.szám 23. oldal), abban találtam ezeket az elgondolkoztató mondatokat:

"Az életünk olyan, mint egy asztal sarkán álló kristálypohár. Ott vár csillogón, üdén, tökéletesen. És eljöhet egy pillanat, amikor megbillen, leesik ... és innentől minden másképpen van ... "

És egy Márai idézet ugyancsak a fenti cikkből:

"Nem hiszek a balesetekben. Csak figyelmetlenség van. Elüt a villamos, ellopják útközben a poggyászodat, megzsarol egy ripők és meghurcolja neved, étellel, itallal megrontod gyomrod - és aztán? Miért nem vigyáztál jobban? A világ veszélyes, a baleset lehetősége ott lappang az élet minden helyzetében és cselekedetében, ez a veszély és esély egyértelmű az emberi élettel. Igen, talán ez az esély ad mélyebb tartást és feszültséget az embernek. Gondold csak el, milyen is lenne egy emberélet és a világ a baleset esélye nélkül? Milyen pökhendien magabiztos lenne, milyen szemérmetlenül gőgös és fennhéjázó! Nem, a baleset lehetősége ott lappang minden pillanatodban, a tárgyak, a helyzetek, az emberek a vegyi anyagok, a statikus és fizikai képletek: mindez ellened is van. Tehát vigyázz. Ne aggályosan vigyázz, hanem emberi rangodhoz illően, komolyan és tárgyilagosan, nagyon figyelmesen. S mindig tudjad, hogy nem a világ ármánya tört önkényesen ellened, mikor a baleset bekövetkezik, hanem te voltál gyönge, lusta és kicsinyes. Nincs "villamosbaleset". Csak te vagy, s a villamos és a világrend."

Nem tudom miért épp ma reggel került a kezembe ez a cikk, talán a balesetes idézet miatt. Igaz, mióta heti rendszerességgel kell Pestre mennem kocsival, csökkent a baleset-fóbiám ... pedig az esélyem meg nőtt - érdekes:). Az is igaz persze, hogy nem véletlenül vállaltam el ezt a munkát.

Egyébként maximálisan egyetértek Máraival és ugyanezt gondolom a véletlenekről is.
Nekem az a világnézetem, hogy az ember mindenért maga felelős. Fölösleges hibáztatni a körülményeket - az csak önigazolás, védekezés, gyávaság, felelősséghárítás.
Az élet "kristálypohársága" gyakran jutott eszembe az elmúlt egy-két évben csak nem fogalmaztam meg ilyen szépen magamban. Örülök ennek a metaforának. Amúgy is szeretek képekben gondolkozni.

(Közben hazaértem, baleset nélkül. Ezt az utat is megúsztam, hurrá!)

Kapolcs

2010-07-26T11:04:00.019+02:00

Annyi tanítványom áradozott már róla, hogy régóta terveztem, hogy el kellene menni a VÖLGY-be. Most végre adódott rá alkalom, és mivel gyerekeink kétharmada táborban van, édes kettesben indultunk Kapolcsra. Mivel máshogy, mint sátorral? Igaz, már húsz éve nem kempingeztünk, de gondoltuk az ilyesmit nem felejti el az ember, menni fog ez nekünk. :) És tényleg szuper volt!

Péntek este érkeztünk és sátorverés után mindjárt a Palya-udvarba mentünk, ahol Palya Bea és barátai kontakt improvizációs táncbemutatót tartottak. Nekem ugyan delíriumos vonaglásnak tűnt ez a mozgás (nyilván azért is, mert túl alacsony volt bennem az alkoholszint), de ők láthatólag nagyon jól elvoltak. A közönség pedig kényelmes babzsákfotelekben és hintaágyakban punnyadt a fák enyhet adó árnyékában. (Kapolcson tartózkodásunk alatt ezután mi is mindig ide jártunk megpihenni.)

Pillanatnyilag nem úgy tűnt, hogy a közönséget is be akarnák vonni a táncos élvezetbe, de gondoltuk, hogy rápihenünk a kilenckor kezdődő nyitóbulira. A Gástya árok Shakespeare előadása is vonzott ugyan, de üldögélés helyett inkább mozogtunk volna, így a Palya-udvari nyitóbulira szavaztunk. Ezért eléggé csalódottak voltunk, hogy ott még tízkor is totális pangás volt. Mikor feladtuk a reményt, hogy történik még valami, átmentünk a szomszédos retro kocsmába, ahol a hangulat már jócskán a tetőfokára hágott. Zenei műveltségem hiányosságát mutatja, hogy egyáltalán nem tudtam beazonosítani miféle magyaros motívumokra vigadnak a népek, de a lényeg az volt, hogy végre táncolhattunk. Itt aztán volt buli! Attól ugyan eltekintettem volna, hogy az arra tántorgó vendégek egyre-másra rámlöccsintsék a sörüket, de kezdtem belátni, hogy itt mi vagyunk a kisebbség moderált alkohol fogyasztásunkkal. Pedig Isten bizony többet ittam Kapolcson pl. a jó kis panyolai elixírből, mint itthon bármikor. Éjfél tájban Bea is felbukkant a táncolók között és ebből arra következtettünk, hogy jó döntés volt átjönnünk ide, mert valószínűleg a Palya-udvarban a mai buli elmaradt.
Szombat reggel, a balatonfelvidéki tájban gyönyörködve (az Őrségre emlékeztetett bennünket) átkerekeztünk - hegynek fel, szembeszélben - Taliándörögdre. Ott sokkal kisebb élet és kevesebb látnivaló volt, mint Kapolcson. Betértünk az egyik udvarba Varró Dániel illusztrált versein derülni, majd kibicikliztünk a klastromhoz, ahol egyenlőre a színpad üresen várta a későbbi fellépőket.
Mire visszaértünk Kapolcsra, már felkeltek az előző éjjel sokáig bulizó népek is és egészséges méretű embertömeg hömpölygött az utcákon. (A túl nagy zsúfoltságot nem szeretem, de most nem voltak annyira sokan, ami zavaró lett volna. Egy gyakorlott völgyjárótól azt hallottuk, hogy két éve alig lehetett mozdulni a tömegtől.) A kerékpártúrától elfáradt tagjainkat ismét a Palya-udvar babzsákfoteljeiben pihentük ki és figyeltük, ahogy - immár a közönséget is bevonva - gyakorolják a táncosok a kontakt improvizációt. Ennek a mozgásformának az a lényege, hogy a partnerek az érintéseken, egymáshoz dőlés, hajlás, támaszkodás mozdulatain keresztül alakítják ki közös táncukat, egyfajta hömpölygő mozgásfolyamot.

11-től a Néprajzi múzeum szekér-puzzle játékát kerestük fel. Egy parasztszekeret kellett darabjaiból felépíteni a vállalkozó szellemű családoknak, baráti társaságoknak. Mi a kibicek népes táborában okoskodtunk, hogy mit is tesznek jó vagy rossz helyre a szekérépítők.
Juhtúrós puliszka, dödölle, sült kolbász, rétes - olyan degeszre ettük magunkat egy eperfa alatt üldögélve, kellemes zeneszóra, hogy kénytelenek voltunk sziesztát beiktatni a sűrű programunkba.Mikor kipihenten újra kezdtük bóklászásunkat a számtalan udvar, pajta, istálló-kiállítás, kézműves standok között, bukkantunk rá erre a vicces fürdőző társaságra:

Na és erre az örökpiros almákban és gombákban tobzódó kertecskére is:

A főutcára kiérve valahonnan rock and roll hangjai ütötték meg a fülünket, úgyhogy lázas sietséggel igyekeztünk felderíteni a helyet, ahol Tom White és barátai örömzenéltek a lelkes közönség gyűrűjében. Fergeteges volt a hangulat a kocsma előterében! Naná, hogy mi is táncra perdültünk, táncparkett híján, a közönség tömegében törve némi kis helyet magunknak.

Vacsora gyanánt kenyérlángost majszolva nézelődtünk az árusok standjai körül, fél szemmel az órát nézve, hogy időben biztosítsunk magunknak jó ülőhelyet a Palya-udvarban az esti Momentán előadásra. Sikerült is az első sorban helyet foglalnunk és berendezkedni a két órás folyamatos nevetésre. A Momentán - ezúttal Beával kiegészülve a stáb - hozta a formáját, a közönség az időközben hidegre fordult idő és szemerkélő eső dacára is remekül szórakozott.
Sajnos szombat éjjelre a beígért viharos, szeles, esős idő elérte Kapolcsot, így vasárnap borús reggelre ébredtünk és a két nappal azelőtti kánikulához képest vagy húsz fokkal kevesebbet mutatott a hőmérő higanyszála. Reggeli és sátorbontás után ezért úgy döntöttünk, hogy hazaindulunk (eredetileg estig maradtunk volna) Annyira intenzíven megteltünk élményekkel, hogy szinte hihetetlen, hogy még két teljes nap sem volt, amit ott töltöttünk.
Máris visszavágyunk és nem kizárt, hogy ha sikerül összehoznunk, még lemegyünk a következő hétvégére is.
A Művészetek Völgye augusztus 1-ig nyitva, akinek van rá módja, hogy elmenjen, ne hagyja ki!!!

Jaj, de jó látni!!!

2010-07-18T17:51:00.007+02:00

Nem valakit vagy valamit, csak úgy LÁTNI egyáltalán, a szememmel. Többet annál, mint amit például ezen a képen látsz, a totális feketeséget.
"Vigyázz rá, mint a szemed fényére!" - mondjuk, ha nagyon féltünk valamit. Gyermekünket "legdrágább kincsünk"-ön kívül "szemünk fényé"-nek is nevezzük időnként, ha emelkedett hangulatba kerülünk egy-egy ránk törő szeretethullámtól. És ha belegondolunk tudjuk, hogy mennyire értékes adottság is a látás, de általában nem gondolunk bele, hiszen természetesnek vesszük.
Van egy kiállítás Budapesten, ahol semmit sem lehet látni, csak a vaksötétet. A kiállítás mégis nagy élmény! Különleges megtapasztalása annak, hogyan boldogulunk a szemünk világa nélkül.

Belépünk az ajtón és hirtelen körbeölel a szinte tapintható sötétség. Kicsit összegörnyedve lépegetek, fejemet lehúzom. Valamiért attól tartok, hogy beütöm valahová. Pont én, a 155 centimmel! Nem érzékelem a teret, illetve csak azt a részét, ahol a falhoz simulva keresek némi kapaszkodót a tájékozódáshoz. Vak vezetőnk vidám, magabiztos hangja helyettesíti a fényt az éjszakában. Hétköznapi helyszíneken botorkálunk keresztül, tapogatjuk a falat, a tárgyakat, néha a mellettünk álló másik embert, amiért szégyenlősen gyorsan elnézést kérünk, bár zavarunkat senki sem látja. Kb. negyedóra, húsz perc után már elég jól felismerem (illatról?) a családtagjaimat, így nem idegenekbe kapaszkodom a továbbiakban. A vezetőnk viccelődik és néhányunkat hangról is felismer. Az egyik nevetgélő hölgy látogatóval évődve incselkedik. Erdőben járunk, puha avaron. Falusi portán, állatokkal körülvéve (jó, csak hangok, de elég meggyőzőek) Félek? Nem félek. Kivéve a forgalmas utcán! Hiába ölelgetem a járda szélén a szeméttárolót, mégis sikerül egy autó oldalának ütköznöm. Naná, hogy megszólal a szirénája, de legalább nem gázolt halálra. A szoborkiállításon majdnem sikerül beszorulnom egy szobor mögé. Fel kéne ismernem a híres alkotást. Nézzük csak ... kétségtelenül emberi test ... középtájon aztán rá is tapintok a lényegre. Na, kapnék is a teremőrtől, ha igazi múzeumban lennénk! A zöldségesnél tök profi vagyok. Simán be tudnék vásárolni. Jó, az nem nagy kunszt, hogy a krumplit megkülönböztessem az almától, de az meglep, hogy mindjárt tudom (legalábbis azt hiszem), hogy most egy zöld vagy piros almát fogok és hogy friss, vagy kicsikét fonnyadt az éppen kezemben lévő gyümölcs. A lakásban, hogy hogy nem a konyhai eszközöket nagy biztonsággal felismerem. A mosogatótól hanyatt-homlok menekülnék. Neki is megyek a falnak. (Mindenestre bajban lennék, ha le kéne rajzolnom a lakást.)
Körutunk végén egy kávézóban kényelmes fotelekbe huppanunk. Na jó, nem ilyen lazán azért. Kisérőnk hathatós közreműködésével kerüljük el, hogy egymás ölébe, vagy épp két fotel közt a földre csücsüljünk. Nézem a fekete semmit és döbbenettel gondolok bele, hogy milyen sok embernek ez a sötétség nem egy egyórás kaland, hanem az egész élete.

Hunyorogva lépünk ki a fénybe, szemünk lassan szokik hozzá újra a nyári verőfényhez. Álldogálunk a bejáratnál. Mindnyájunkra nagy hatással volt az elmúlt óra. A csoport után kisérőnk is kijön az előtérbe. Megdöbbenek attól, hogy itt, kint vaknak látom. A vakok szokásos tétova mozdulatai, testtartása olyan furán hatnak attól az embertől, akit ott bent a sötétben annyira magabiztosnak, határozottnak képzeltem. Amíg én is "vak" voltam, őt nem tartottam annak.
Sétálunk vissza az autónkhoz és örülök, hogy látok. Nem tudok betelni a körülvevő világgal. A szétszórt szemét felett is elsiklik a szemem és csak nézem, hogy mennyi minden csodálatos tárgy, alak, szín és forma vesz körül.

(Két régebbi vakokról szóló élmény jutott még eszembe: a Vakvagányok című film és Tőrey Zoltán: Emlékirat a sötétségből című könyve.)

Reggel

2010-06-19T14:39:00.009+02:00

Reggel hat előtt pár perccel megszólalt a vekker. Álmosan nyúlt ki a takaró alól, hogy lecsapja. Nehezen tért magához kusza álmaiból. Miért is kell ma ilyen korán kelnie? Lassan kitisztultak a gondolatai: ja, tényleg, kedd van. Jobb lesz, ha csipkedi magát, mert még össze kell szedni a holmijait, na meg szalonképes állapotba hozni önmagát, beautózni a városba és nyolcra az irodában kell lennie. Még jó, hogy nem tél van és sötét. Végül is nyáron nincs baja a koránkeléssel, csak ma valahogy nehezen megy. A napsugarak vidáman cikáztak a hálószoba ablakán és örömmel látta, hogy milyen szép kék az ég. Ettől mindjárt jobb kedve lett, nagyot nyújtózott és kikászálódott az ágyból. Lábaival a papucsai után kotorászott, majd kibotorkált a fürdőszobába. Tudta, hogy egy jó kis hidegvizes arcmosás majd végleg kiűzi az álmot a szeméből. Hidegzuhanyra nem gondolt. Pedig az jött...

A fürdőszobában ugyanis egy középkorú nőt talált. Nem volt csúnya, íjesztő vagy ilyesmi és valahonnan ismerősnek is tűnt neki. Úgy egy tizessel lehetett idősebb nála. Megkérdezte a nőt, hogy mit keres a fürdőszobaszekrényében és nem akar-e esetleg elmenni. Tudta, hogy ez nem volt egy udvarias kérdés, de korán reggel kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy udvariaskodjon. A nő láthatólag nem sértődött meg. Sőt! A világ legnyugodtabb, legtermészetesebb hangján kijelentette:
- Eszem ágában sincs elmenni, hiszen itt lakom. - Majd nyomatékosan hozzátette:- Én Te vagyok!
- Micsoda??? - hát, ez igazán rossz vicc volt, de mivel nem akart még mogorvábbnak és udvariatlanabbnak látszani, rámosolygott a nőre. A nő visszamosolygott rá. - Na, jól van - gondolta magában - talán összebarátkozunk idővel ... ha már egyszer ideköltözött ...

Mitől féljünk?

2010-06-14T22:03:00.007+02:00

Írtam már egyszer a félelemről, de most megint előbukkant, kicsit más vonatkozásban, a téma.

Hallgatom ma délelőtt a rádiót. Arról beszélnek éppen, hogy milyen falfestékekben milyen szörnyűséges, rákkeltő összetevők vannak (pl. formaldehid). Megtudom, hogy nemcsak a falon lévő penész, de a falfestékben lévő penészírtó vegyület is ártalmas az egészségre. Nemcsak a kintről bejövő kipufogógáz mérgez, hanem a berendezési tárgyakból kiszabaduló esetleges gázok, a festékekből kipárolgó oldószerek rákkeltőek, allergiát okoznak. Most akkor szellőztessünk és engedjük be a kipufogógázt vagy tartsuk csukva az ablakot és essünk a berendezési tárgyaink vegyi fegyvereinek csapdájába?
Veszélyesek a préselt faforgácslapok , a laminált padló, a műanyagbútor, a padlószőnyeg, a jól záródó, hőszigetelt ablak, a fűtés, a légkondicionáló berendezés... Ne lakjunk (lehetőleg ne is dolgozzunk) panelházban, betonépületben. Költözzünk vályogba (vigyázzunk viszont az árvízzel!!) Természetes, bio építőanyagokat, festéket, bútorokat használjunk!
Ártalmas a számítógép, a mobiltelefon és mindenféle műszaki kütyü. Egyáltalán minden, ami elektromos. Apropó, eszünkbe ne jusson mikroban melegíteni az ennivalót!

Vigyázzunk az egészségünkre, de ne szedjünk gyógyszert. Rendszeresen járjunk orvosi ellenőrzésre, de ne engedjük, hogy ultrahang készülék, röntgen és egyéb gyanús eszközök sugárzásának tegyenek ki bennünket. Azonnal cseréltessük ki amalgántöméseinket a fogorvossal, de nehogy fényrekötő tömőanyaggal, mert ki tudja az a kis lámpás milyen hosszútávú egészségkárosodást okoz majd, amikor arról is kiderül, hogy ártalmas.

Más forrásból tudom, hogy milyen veszélyesek az élelmiszer adalékanyagok , színezékek, tartósítók (E-k). Ne fogyasszunk előregyártott élelmiszert, készterméket, konzervet, bolti kenyeret, virslit, felvágottat, húst, üdítőt (100%-os gyümölcslevet se, mert az csak átverés). Ha sikerült rávenni magunkat a főzésre, akkor is óvakodjunk az ecet, az ízfokozóval mérgezett fűszerkeverékek, finomított lisztek, cukrok, margarin használatától. A tejet felejtsük el! (Felvilágosult ember nem fogyaszt tejet. Vagy ha mégis, akkor csak biotehénből. A felvilágosult anyák gyerekei ellenben iskolás korukig szopnak.)
Igyunk rengeteg vizet! De ne csapvizet, mert abban hormonok vannak és ne ásványvizet, mert az nyáron megromlik és a műanyag flakonokkal ráadásul iszonyú környezetszennyezést követünk el. A többszázezres víztisztító berendezések viszont ajánlottak. A forgalmazók által különösen.
Fogyasszunk sok zöldséget, gyümölcsöt, de kizárólag biofarmról származót, még jobb, ha mi magunk termeljük, vegyszer nélkül. Lehetőleg ne a lakótelepi lakásunk erkélyén (lásd kipufogógáz) Aki a fentieket nem tartja be, az mind magára vessen, ha majd jól megbetegszik!

Ajjaj!!! Most akkor mit kockáztasson az ember lánya? Merje megvenni az esetleg agyonvegyszerezett paradicsomot, almát, salátát a piacon (ha épp nincs ideje, pénze, hite a biopiacra menni) vagy menjen biztosra és szerezzen be a patikában multivitamin tablettákat, ami legalább garantáltan műanyag, nincs mit idegeskedni rajta?

Remélem mondanom sem kell, hogy senkinek ne jusson eszébe semmiféle hajfestéket, körömlakkot, kozmetikumot magára kennie, fogamzásgátlót szedni, fejfájásra gyógyszert bekapkodni, mert ezek mind-mind veszélyes kemikáliák. Hogy kenjük-e a 20, 30, 50, 100 (vagy olyan még nincs?) faktoros naptejet vagy válasszuk a bőrrákot, abban aztán végképp tanácstalan vagyok.

Teljesen nyilvánvaló a fentiek alapján, hogy élni nagyon veszélyes!!! Nyilván csak azért van ilyen sok bátor ember a világon, mert előre senki nem figyelmeztette őket, hogy mi vár rájuk.

Mitől féljünk hát? A farkastól már nem kell, mert az kihalófélben van. De minden mástól lehet félni, ki-ki válasszon ízlése szerint! ... Választék van bőven.

A férfi, aki fákat ültetett

2010-06-11T08:40:00.005+02:00

"Körülbelül negyven évvel ezelőtt, hosszú gyalogútra indultam a túristák előtt ismeretlen hegyekben. Körülöttem mindenhol kopár, meddő, színtelen vidék. Vad levendulán kívül nem nőtt arrafelé semmi.

Ötórás gyaloglás után még mindig nem találtam vizet. Ugyanaz a szárazság, durva, közönséges fű vett körül. A távolban megpillantottam egy fekete árnyékot. Egy juhász volt. Harminc birka heverészett körülötte a felperzselt földön. Inni adott nekem és elvitt a tisztáson fekvő házába.

Békét éreztem ennek az embernek a társaságában. Megkérdeztem, hogy megpihenhetek-e nála egy napra. A kérésemet természetesnek találta, vagy - hogy pontosabban fejezzem ki magam - olyan benyomást keltett, mint aki semmin sem lepődne meg. Igazából nem is volt szükségem pihenésre, de érdekelt ez az ember és szerettem volna többet megtudni róla."

A juhász egy nagy zsák makkot tesz az asztalra és gondosan megvizsgálva minden szemet, kiválaszt száz teljesen egészségeset mielőtt lefeküdni megy. Az író kíváncsi. Másnap, amikor ismét kimegy a hegyek közé a juhásszal, rájön, hogy mire kell neki a makk.

"Láttam, hogy egy körülbelül másfél méter hosszú, hüvelykujjnyi széles fém rudat hozott magával. A fém rúddal elkezdett lyukakat döfködni a földbe. Mindegyikbe elhelyezett egy szem makkot, majd befedte a lyukakat - tölgyfákat ültetett.

A déli ebéd után folytatta az ültetést. Azt hiszem, hogy nagyon kitartó lehettem a kérdezősködésemmel, mert válaszolt nekem. Három éve ültette már a fákat ebben a vadonban. Százezret ültetett el addig. A százezerből húszezer kihajtott. A húszezerből, úgy számította, hogy a felét még valószínűleg elveszíti. Akkor is megmarad még tízezer fa ott, ahol semmi sem nőtt azelőtt.

Ekkor volt, hogy elkezdtem azon gondolkodni, vajon hány éves lehet ez az ember. Nyilvánvalóan ötven felett volt. Ötvenöt - mondta. Elzeárd Bouffiernek hívták. Mondtam neki, hogy harminc év múlva a tízezer tölgyfája gyönyörű lesz. Ő azt válaszolta, hogy ha az Úr is úgy akarja, a következő harminc évben még olyan sok fát fog ültetni, hogy ez a tízezer csak annyi lesz, mint csepp a tengerben. Másnap elváltunk egymástól."

A következő öt évben az író katonaként harcol az első világháborúban. A háború 1918-ban véget ér és az írónak eszébe jut a fákat ültető ember a hegyekben. Visszatér, hogy megkeresse.

"Oly sok embert láttam meghalni abban az öt évben, hogy nem volt nehéz elképzelnem, hogy Elzeárd Bouffier is halott. Annál is inkább, mivel húszévesen az ember úgy tekint az ötvenesekre, mint akiknek már nem marad más, mint a halál. De Elzeárd Bouffier nem halt meg. Ellenkezőleg, nagyon is jól volt. Időközben megváltoztatta a munkáját. Megszabadult a juhoktól, mert veszélyeztették a facsemetéit. Mint elmondta nekem, őt nem zavarta a háború. Rendíthetetlenül folytatta a faültetést.

A tölgyek akkor tízévesek és mindkettőnknél magasabbak voltak. Lenyűgöző látványt nyújtottak. Szó szerint elnémultam a látványtól, és mivel ő sem beszélt, egész nap csendben sétáltunk az erdejében, amely akkor tizenegy kilóméter hosszú és három kilóméter széles volt. Ha arra gondolunk, hogy mindez egyetlen ember kezéből és lelkéből származott, akkor megértjük, hogy az ember is lehet olyan hatékony, mint Isten, másban is, nemcsak a pusztításban."

Az író visszatér egy utolsó látogatásra 1945-ben, a második világháború után. Elzéard életben van. Az író elámul azon, ami a szeme elé tárul. Nemcsak az erdő van ott, hanem több falvat is újjáépítettek, és 1953-ra majd több mint tízezer ember köszönheti boldogságát a környéken Elzéard Bouffiernek.

"A busz Vergonsban tett le. 1913-ban ebben a faluban tíz-tizenkét ház és három lakó volt. Az elhagyott házak maradványain csak csalán nőtt. Mostanra minden megváltozott. Még a levegő is. Az éles, száraz szél helyett, lágy szellő fújt, finom illatot hozva magával. Mintha víz hangja hallatszott volna a hegyek felől: a szél fütyülése volt az erdőben. Legnagyobb meglepetésemre, valódi vízcsobogást is hallottam, amely egy szökőkútból jött. A romokat eltakarították, és öt házat újjáépítettek. Már huszonnyolc ember élt itt, közülük négy fiatal pár. Mostanra olyan lett a falu, ahová az emberek szívesen odaköltöztek.

Ha arra gondolok, hogy egyetlen ember képes volt Kánaánt teremteni az elvadult vidékből, ez meggyőz arról, hogy mindenek ellenére, az ember jó.

Elzeárd Buffier békésen, álmában halt meg 1947-ben."

(Jean Giono (1895-1971): The man who planted trees)

The man who planted trees

Miguel | MySpace Video

Menedzser szülők

2010-06-05T21:42:00.008+02:00

Gondolkoztam, hogy ne várjam-e meg ezzel a bejegyzéssel a bizonyítványosztást, de aztán úgy döntöttem, hogy egy-két rossz jegy nem változtatná meg a véleményemet, így mégis megírom most.
Menedzser szülők alatt nem azokat értem, akik a munkahelyükön végzik ezt a feladatot, hanem azokat, akik - polgári foglalkozásuktól függetlenül - időt, fáradságot (pénzt) nem kímélve, a gyerekeiket irányítják, ellenőrzik, mindenhova beíratják, elviszik, motiválják, szükség esetén kényszerítik, hogy elérjék a (többnyire a szülők által kitűzött) célokat (kitűnő bizonyítvány, sport eredmények, bejutás a nívós iskolába, diploma stb.)
A csúcs az az informatikus apuka, aki több száz rubrikás excel file-ban tartja nyilván öttagú családja heti programját, minden nap reggel 6-tól este 8-ig és szigorú szervezésben oldja meg, hogy a három gyerek mikor, hogyan jut el az úszótanfolyamra, külön matekra, zeneiskolába, edzésre, nyelvórára, balettra ... stb., melyik szülő melyik napon milyen tantárgyakat tanul együtt, kérdez ki, melyik gyerektől és így tovább. Őszintén csodálom!!! Én biztos, hogy nem lennék képes ilyesmire.
Még akkor is lapítok, ha szülői értekezleten valamelyik anyuka megszólal: "tegnapelőtt is megírtuk a magyar fogalmazást, aztán készültünk a földrajz dolgozatra és matekból is annyi házi volt .... ". Nem első, vagy második osztályban, hanem hetedikben! Én meg mélyen hallgatok, mert nem tanulok együtt a gyerekkel, nem kérdezem ki a leckét, nem ellenőrzöm a táskát (első osztályban még megtettem) és a földrajz dolgozatról is általában utólag értesülök. Amit ráadásul épp annyira helyénvalónak érzek, minthogy a gyerekem sem tudja, hogy nekem másnap milyen feladataim lesznek és arra mikor fogok felkészülni.
(OFF: A fentebbi mondatban indokolt volt a többes szám, mert az anyuka tényleg együtt tanult a lányával, de a többes szám első személy használatától a gyerekekkel kapcsolatban egyébként rosszul vagyok. Kezdve attól, hogy most bújnak az első fogacskáink, képzeld már bilizünk vagy szépen tudjuk már kerekíteni "o" betűt ... ami aztán néha egész odáig fajul, hogy a "hogy vagytok?" kérdésre, a 19 éves lányismerősöm ötvenes anyja így válaszolt: "megint felvételizünk az egyetemre, mert tavaly nem sikerült jól az érettségink, most újra próbálkozunk" brrr...)

Én is hurcoltam persze a gyerekeket iskolába, edzésre, egyéb programokra, de ez ugye nem menedzseri feladat, hanem egyszerű taxizás.
A menedzser szemlélet azt követelte volna, hogy több hónapos nyűglődés után, amikor a gyereket egyre nehezebb volt elhurcolni a vívóedzésre, vagy a másikat karatéra, megkeményítem magam és igenis elérem, hogy folytassa, amit elkezdett, mert a büdös kölök csak lusta és egyébként sem tudja belátni a kis buta, hogy mi az ő hosszútávú érdeke.
Vagy, amikor szemtelenül kijelenti, hogy "tudom, hogy lehetnék kitűnő, de nem akarok", akkor egy valamire való menedzser szülő ezt nem hagyja annyiban, hanem miután elmagyarázza magzatának, hogy az életben való boldoguláshoz kutya kötelessége a maximumot nyújtania és nem elherdálni a tehetségét (eddig a prédikációig én is sokszor eljutok:)), azután következetes büntetéssel, jutalmazással vagy más eszközökkel érvényt is szerez a szerinte helyes magatartás és eredmény elérésének. Hát ez az, ami nekem nem megy! Nem mondanám, hogy boldog voltam az előbb említett kategórikus kijenetéstől, de elfogadtam (végül is tényleg mi hasznom volt nekem abból az életben, hogy 12 évig színötös bizonyítványokat kaptam?). Van olyan gyerekem is, akinek viszont fontos, hogy kitűnő tanuló legyen. Az is!

A (szerintem) egészséges elhanyagolás, amiben a gyerekeim részesülnek nem jelenti azt, hogy ha segítségre van szükségük a tanulásban, akkor nem segítünk. Jó, először azért meggyőződöm róla, hogy nem csak unatkozik-e tanulás közben és arra próbál rávenni, hogy társaságot biztosítsak neki. Erre nem szoktam hajlandó lenni, de ha tényleg nem ért valamit, akkor természetesen elmagyarázom.(Feltéve persze, hogy én értem. :)) Ha odahozza az angol vagy matek háziját, hogy ellenőrízzem le, akkor leellenőrzöm. Ha jön, hogy kérdezzem ki a verset, kikérdezem. A többi az ő felelőssége.

Nem tudom, hogy ha hinnék abban, hogy a gyerekből rászorítással, szigorral, együtt-tanulással tényleg többet ki lehet hozni, mint amire magától képes és hogy azzal jót teszek vele, ha átveszem tőle a felelősséget (azért, mert én tudom, hogy mi az ő érdeke, ő meg nem), akkor lennék-e menedzser szülő. Valószínűleg akkor sem. Mert én önző módon a saját életemet akarom élni és ezt várom a gyerekeimtől is, hogy éljék a saját életüket, hozzanak döntéseket és vállalják a következményeket. Sokat beszélgetünk ilyen kérdésekről, mutatjuk a saját példánkat, aztán majd meglátjuk, hogy kiből mi lesz.

Azt nem kétlem, hogy ambíciózus, menedzser szemléletű szülők gyerekei (vagy legalábbis valamelyik gyereke) gyakran fogják ugyanezt az attitűdöt továbbvinni az életben, de sokkal inkább hiszem, hogy ebben a genetikának és a szülői példának,meg a gyerekben meglévő belső motivációnak nagyobb szerepe van, mint az együtt tanulásnak, a számonkérésnek, vagy a tántorítatlan szülői szigornak.
Azt is elhiszem, hogy egy tehetséges gyerekből szigorú és következetes menedzseléssel lehet olimpiai bajnokot vagy sakknagymestert csinálni (Nobel-díjas tudóst kevésbé), csak abban nem vagyok biztos, hogy érdemes-e. Már amennyiben nem ez a gyerek leghőbb vágya is.

Azt minden esetre már most kijelenthetem, hogy ha a gyerekeim "sokra viszik" az életben, az száz százalékban az ő érdemük lesz. Ha boldogok lesznek, abban remélem nekem is volt, van, lesz némi szerepem.

Nem írok, nem olvasok...

2010-05-30T18:37:00.007+02:00

pedig még magyar nemes sem vagyok.

Na jó, az előző mondatból csak az utolsó négy szó igaz, de olyan viccesen hangzott, ahogy megfogalmazódott a fejemben, hogy nem hagyhattam ki. Ilyen hosszúra nyúlt írásszünet után nehéz újra visszarázódnom a blogozásba, de mégis nekidurálom magam. Nemcsak a dorgáló komment miatt:), hanem azért is, mert amúgy hiányzik is nekem az írkálás.

Hogy miért függesztettem fel egy darabig mégis? Hát, ennek összetett okai vannak. Egyrészt magamba szálltam és önkritikát gyakoroltam (mások segítségével persze) bizonyos kritikus, egyoldalú, sarkos és félreért(elmez)hető megfogalmazásaim miatt. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy amikor felmerült bennem egy téma, ami blogbejegyzés formáját kezdte ölteni, mindig mérlegre tettem és elbizonytalanodtam, hogy akarok-e írni róla a megszokott stílusomban, vagy hagyjam a fenébe. És akkor hagytam a fenébe. A finomabb, lágyabb, rózsaszínes témák meg kevésbé tolongtak bennem, így maradt a hallgatás. Jobban mondva,írás helyett a beszéd, amit viszont csak a körülöttem élők élvezhetnek.;)

Itt van aztán az új szerelem is, amiről a Nyelvelésekben vallottam. Minden szabad percemet, és az egyébként nem szabad, de szellemileg nem lekötötteket is neki szentelem. És ezt a "szentelést" ráadásul annyira élvezem.

Másrészt az is igaz, hogy én tavasztól őszig sokkal szívesebben vagyok a szabad ég alatt, fákkal, virágokkal, fűvel, madárcsicsergéssel, akácillattal körülvéve, mint gépek közelében. Mivel a háztartási gépek működtetéséért nincs nagy tolongás idehaza, saját "gépidőmet" leginkább az Internet-használat csökkentésével tudom redukálni. És így áldozatul esik a blogírás is, pedig csak az olvasást (ide-oda kattintgatás, ottragadás - ha esetleg van itt valaki, aki tudja mire gondolok ;)) kéne csökkentenem, mert azzal megy el túl sok idő.

Az olvasás tehát itt, meg a címben is, persze nem a könyvekre vonatkozik, amelyekből az éjjeli szekrényemen most is van legalább három (ha a nyelvkönyveket nem számítom bele), hanem az internetes tartalmak olvasását, legyen szó blogokról - kivéve persze a kedvenceimet, de azokkal mostanában gyorsan végzek, amilyen termékenyek újabban más blogtársak is - vagy cikkekről, amelyek közül néhány kiakasztott az utóbbi időben és megfogadtam, hogy radikálisan meg kell nyirbálnom az eszméket, amiket beengedek a fejembe.
Egyre inkább kezdek hinni a memetika elméletében. Nagyon tudományosan nem tudnám itt ismertetni, de a lényege, - legalábbis, ami nekem leszűrődött belőle - hogy bizonyos gondolatok, szellemi tartalmak úgy viselkednek, mint mondjuk a vírusok: vagyis terjednek, szaporodnak, hatást (mellékhatást) fejtenek ki, nehezen kiírthatók, ha egyszer bekerültek stb. Szokták említeni példaként a slágereket, reklámokat, de akár a vallásokat is.
Az Internet pedig a legideálisabb táptalaja a mémek szaporodásának. Itt mindenki szabadon, cenzúrázatlanul terjesztheti az eszméit, elméleteit, beleértve a hülyeségeket is, és befogadó (olvasó) legyen a talpán, aki egy idő után biztosan el tudja választani a búzát az ocsútól.
Ami igazán ijesztő lett számomra (és ekkor jutott eszembe a mém-elmélet), hogy hiába döntök úgy, hogy valamit hülyeségnek nyilvánítok, ha egyszer elolvastam és bekerült a fejembe, alattomosan ott motoszkál és nehezen szabadulok tőle. Például, népszerű téma ma az egészséges életmód, egészséges táplálkozás, ami engem érdekel, de annyi önjelölt próféta munkálkodik, hogy közülük nyilván nagyon sok írkál ostobaságokat össze-vissza, amit a fentiek miatt talán mégsem kéne nekem mind elolvasnom.
Így aztán hasonló elhatározásra jutottam, csak más témában, mint az angol humorista, Henny Youngman, aki azt mondta: "Amikor az ivás veszélyeiről olvastam, azonnal leszoktam - az olvasásról."

Kölcsey után, szabadon

2010-04-25T20:00:00.007+02:00

Hatni - próbálok, alkotni - alkotok és gyarapítás terén is megtettem a magamét.
Mostmár várom, hogy a haza fényre derüljön.

Erre most kitűnő lehetőségünk van, ugye? Elvégre hamarosan hatalomra kerül a nagy vezér, aki pártjával egyedül is képes megoldani összes gondunkat - nagyon remélem, hogy nem csak a demagógia szintjén! Itt az idő? Na, akkor lehet kérem bizonyítani!

(Engem általában az szokott érdekelni választások idején, hogy mely társadalmi rétegek szavaznak az egyes pártokra. Nem lepett meg a Medián felmérésének eredménye.)

Szavak, képek, színek: Rózsaszín

2010-04-21T15:06:00.014+02:00

Ma rózsaszínben látom a világot.

Nem kell hozzá rózsaszín szemüveg, nem kellenek rózsaszín álmok,
csak egy virágzó barackfa,
mely utamba toppan futóösvényemen.
És nem kéri számon
miért nem láttam meg odafelé menet.
Miért is kérné?
Magának szép és az én bajom,
ha nem veszem észre - a nagy rohanásban - ahogy kapkodom
a lábam és a levegőt,
ha futok az életért és az élet elfut mellettem,
ha hagyom.
De nem!
Nem fut át rózsaszín pír arcomon, a gondolatra,
hogy talán ürügynek használom,
hogy megpihenjek előtte és gyönyörködtessem rajta szemem,
míg mellkasomban rózsaszín tüdőm oly hálásan pihen.
A virágboltos előtt épp ma néz rám két rózsaszín muskátli
és kérik, hogy hozzam őket haza.
Mit tehetek? - Szótfogadok.
És bár nem hiszem, hogy valaha igazából fogtam volna én
a szerencsemalac rózsaszín fülét,
azért mégis örülök,
hogy megvehetem,
hogy megtehetem,
hogy észreveszem,
hogy szeretem ... a világot
- olyannak, amilyen.
Amilyen nekem.

A Kos

2010-04-16T12:02:00.005+02:00

adakozó, nagyvonalú, nyitott, kemény akaratú, vakmerő, vállalkozó kedvű, találékony, egyenes, független, célratörő.

A Kos jegyű emberre általában igaz, hogy őszinte, nyílt és szeretetre éhes. Rendkívül ambíciózus, keresi a kihívásokat, szeret az élet valamely területén versenyezni másokkal. A Kos általában nem rágódik a múlton, hanem előre figyel, és a jövőt tervezgeti. Ha sikerül elérnie a célját, akkor büszkeség tölti el, de általában az sem szegi kedvét, ha elbukik. Egyik alapelve, hogy amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra. Lobbanékony természete és túlfejlett igazságérzete miatt keveredik parázs vitákba. A ravaszság, a szerepjátszás idegen tőle. A Kos nagylelkű ember, aki hamar elfelejti sérelmeit. Segítőkész, szeretteinek minden helyzetben segít, mellettük áll, ha szükségük van rá. Kapcsolataiban általában ő a domináns fél.
Szerelem nélkül nem képes élni, mindig kell, hogy legyen mellette társ, aki mellett biztonságban érzi magát, aki szereti és odafigyel rá. Akár nő, akár férfi, a legfontosabb számára, hogy partnere elismerje őt.
Ő a tipikus főnök, szervezésre, vezetésre termett. Óriási a munkabírása, a rövid távú feladatok elvégzésére kiválóan alkalmas, a hosszan tartó feladatokhoz azonban sokszor nincs türelme. Elsősorban azokat a feladatokat részesíti előnyben, amelyek több-kevesebb önállóságot tételeznek fel. A Kos szeret szabadúszóként dolgozni. A tudománytól a technikán át a kézművességig, a gyógyászattól a művészeteken, katonaságon át a szónoki politikusig vagy ügyvédig akkor ér el eredményt, ha szóhoz juthatnak ezek a tulajdonságai: aktivitás, alakító erő, dinamika, lendület.

.... van, ami igaz rám, van, ami nem. Vagy csak még nem? ;)

Miért jó/nem jó

2010-04-13T20:11:00.006+02:00

vállalkozónak/szabadúszónak lenni?

:) nincs főnököd, aki letol ha elkésel, ha nem tartod be a határidőket, ha nem kötötted meg az üzletet, ha bal lábbal kelt fel...
:( nincs kit szidni, ha túlóráznod kell, ha nem kapsz fizetést, ha nem kötötted meg az üzletet, ha bal lábbal keltél fel...

:) senki nem kötelez rá, hogy túlórázz
:( magadtól dolgozol napi 12-14 órát, ha szükséges

:) senki nem dirigál, hogy mit hogyan csinálj
:( egyedül kell kitalálnod

:) te döntheted el, hogy kivel dolgozol együtt
:( csak magadat hibáztathatod, ha hülyékkel kell dolgoznod

:) bizonyos kiadásokat elszámolhatsz költségként
:( a rávalót előtte meg kell keresned

:) nem vonják le az adót eleve a fizetésedből
:( saját kezűleg kell befizetned és az sokkal jobban fáj

:) nem rúgnak ki az állásodból
:( ez még nem jelenti azt, hogy van is munkád

:) minden erőfeszítés nélkül lehetsz igazgató
:( a státusz szimbólumokat magadnak kell hozzá előteremteni

:) annyi szabadságot vehetsz ki amennyit csak akarsz, amikor csak akarod
:( közben egy fillért sem keresel, ellenben pihenés helyett azon agyalsz, mit csinálsz majd ha újra dolgozol

Azért mégis :) :) :) :) :) :) :) :) :)

Szavak, képek, színek: Fehér

2010-04-05T16:15:00.014+02:00

Hósipkás hegycsúcsok, hófödte mezők, szállingózó hópelyhek - a kristályszerkezet csodái. Fagyos földből előbújó hóvirágfejek ígérik szerényen: újra eljön a tavasz. Nézz csak fel, meglátod, már bodor bárányfelhőket kergetnek a böjti szelek.

Hófehér ágyneműk, bugyogók, melltartók, trikók és pólók lengedeznek a tavaszi szélben. Gólya egyensúlyozik féllábon a faluszéli ház kéményén, kacsák és libák masíroznak a zöldellő mezőn, méltóságos hattyúpár ringatózik a tó bodrozódó vizén.

Gyöngyvirág-szőnyeg a földön, hófehér orgonák ontják bódító illatukat a májusi parkban, körbeölelve a habfehér ruhás menyasszonyt. Fehér gyöngysor nyakában, kacagó ajkai közt kivillanó gyöngyfogain csillog a napfény, hófehér fátyla lebbenve úszik utána.

Fehér sapkája alól kukkant ki a konyhából fütyörészve a szakács, ínycsiklandó illatok szöknek ki fehér köténye mellett az ajtórésen át. Fehér abrosz az ünnepi asztalon, porcelán csészében tejszínhab ringatózik lágyan a kávé tetején.

Fehértarajos hullámok nyaldossák a kavicsos fövenyben megbúvó apró kagylókat, csigaházakat. Távol a parttól fehér vitorlákba kapaszkodik az erősödő szél.

Frissen vasalt lepedő az ágyon, nem őrzi még sem zaklatott álmok, sem szerelmi csaták emlékeit. Fehér plafon, apró repedések a mészben futnak tova a függöny csipkéi között beözönlő reggeli fényben.

Deres fűszálak dideregnek, zúzmara húzza a gyenge ágakat lefelé - a tél fagyos ujjait újra nyújtogatja, hogy megdermessze a világot.

Kórházi ágy, fehér falak, fehér köpenyek baljóslatú susogása. Fehér fény hívogat - mondják, akik már jártak közel az odaáthoz, de azt ők sem tudják, hogy mi van a fehér fényen túl.

Fenyőmag sztori

2010-03-31T14:59:00.006+02:00

Igazából nem akartam erről többet írni, egyrészt , mert inkább elterelném róla a figyelmemet, meg egyébként is azt gondoltam, hogy akit nem érint, azt úgysem érdekli, de többen kérdezték, hogy mi is történt pontosan, így mégis megírom. Másrészt pedig hátha idetalál valaki, amikor kétségbeesetten igyekszik kideríteni, a netet böngészve, hogy milyen kór támadta meg, mondjuk két nappal egy isteni pesztós tészta elfogyasztása után.

Vasárnap este éreztem először keserű mellékízt, amikor szendvicset ettem, de különösebben nem foglalkoztam vele. Hétfőn reggel, szokásos módon, ásványvízzel kezdtem a napot, keserű volt ! Hányingerem is lett tőle. Ez be is kapcsolta a vészjelzést a fejemben, mert amikor legutóbbi három alkalommal ilyesmit éreztem felkelés után, annak kilenc hónap múlva egy-egy bébi lett a "következménye" :). (A biztonság kedvéért a nap folyamán azért beszereztem egy terhességi tesztet, de persze negatív lett.)
A reggeli szendvicsem sem ízlett, de mivel órám volt reggel, nem értem rá tovább ezen filózni. Később, délelőtt - még mindig gyanútlanul - beleharaptam egy almába: pfujjj, kiköptem. Iszonyú keserű volt!!! Akkor gondoltam arra, hogy ennek mostmár a fele sem tréfa, nyilván nem az almával van a baj, hanem velem.
Nosza, neki az Internetnek, hogy gyors diagnózist keressek. Nem sok mindent találtam. Néhányan nagyon hasonló reakciókkal (keserű íz, evés vagy ivás után, semmi más tünet) tettek fel kérdést net-doktoroknak. A válaszok között ilyesmi szerepelt: terhesség (ezt később kilőttem), fogászati probléma (mivel rendszeresen járok fogorvoshoz, erre sem gyanakodtam), epebántalmak. Na, itt leakadtam, mert ugyan teszek néha rosszmájú megjegyzéseket (esküszöm próbálok róla leszokni, khm-khm több-kevesebb sikerrel ;), de az epémmel igazából soha nem volt semmi bajom. Jó, tudom, hogy az egészségügyi problémák úgy szoktak kezdődni, hogy előtte nem voltak, de mégsem gondoltam volna, hogy hirtelen epebajos lettem.

Az orvoshoz menést nem szoktam elkapkodni, gondoltam most is, hogy inkább adok magamnak néhány napot, mielőtt felkeresném a rendelőt. De azért nem hagyott nyugodni a dolog, főleg mert az ebédem is keserű volt, meg a méz is, amivel próbáltam volna elnyomni a kellemetlen ízt a számban. Vagyis bármit ettem vagy ittam, más ízt, mint keserűt nem éreztem. Evés után 20-30 perccel csökkent a kellemetlenség, de mégis enyhén állandóan ott volt/van.

Mivel magyarul már semmi újabb infót nem találtam, hirtelen eszembe jutott, hogy angolul kellene utána néznem. Amint beírtam a google-ba, hogy "bitter taste in mouth after eating", rögtön rá is találtam a válaszra. Az előző bejegyzésemben említett blogon a poszt, a bizonyos típusú fenyőmag által okozott keserű szájízről még 2008-ban íródott, de a több mint 1200 komment közül sok az elmúlt napokban született, az USA-tól, Anglián, Ausztrálián át Dél-Afrikáig jönnek a megkönnyebbült "áldozatok", akik végre reménykedni kezdtek, hogy nem valami szörnyűséges kór, csak az aprócska, ártalmatlannak tűnő, ráadásul finom(!) fenyőmag támadta meg őket. A tünetek mindenkinél ugyanazok, mint nálam.

Mivel múlt szombaton én is egy kis fenyőmaggal dobtam fel a pogácsát, amit sütöttem, és persze nyersen is kaptam be belőle pár szemet (semmi gyanús íze nem volt!) rögtön nyugtáztam, hogy innen erednek a tüneteim. Öten ettünk a pogácsából és csak kettőnknek keseríti a napjait a galád kis magocska.

Tegnap elmentem a (bio!)boltba, ahol a fenyőmagot vettem, hogy beszámoljak a tapasztalataimról és a nyomozásom eredményéről. Köszönték az információkat, de azt mondták, hogy eddig még senki sem panaszkodott. Naná, ez teljesen érthető és valószínűleg ezután sem fognak menni a panaszosok! Ki a fene gyanakodna a fenyőmagra?! Előző nap még én sem a boltba, hanem az orvoshoz készülődtem ... Ja, a kommentelők közül többen is fordultak orvoshoz, csináltak nekik vérvizsgálatot, vagy fogászati ellenőrzést, egy ápolónő (aki ismeri a betegségeket, amelyeknek a tünetegyüttesében a keserű szájíz előfordul) szintén halni készült mielőtt rátalált a blogra.

Amit eddig kiderítettem: nem minden fajta fenyőmag és nem mindenkinél okozza ezeket a tüneteket és nem azonnal, hanem a fogyasztás után egy-két nappal. Én is vettem már korábban is, mert nagyon finom salátára, krémlevesre, pesztóba, és eddig semmi bajt nem tapasztaltam. Ez a mostani apróbb szemű, mint más fajták és Kínából származik (amiket eddig vettem, nem tudom honnan származtak). Állítólag más országokban már megvizsgálták - a szaporodó fogyasztói panaszok miatt - és nem találtak benne se vegyszert, se nehézfémet, se más toxikus anyagot, ezért nem is vonták ki a forgalomból. A keserű szájíz néhány nap, rosszabb esetben 1-2 hét után elmúlik és állítólag semmi hosszútávú egészségügyi kihatása nincs. A kommentelők között volt olyan rendszeres fenyőmag imádó, akinél már nem először fordult elő ez a probléma. Van, aki egész zacskóval megevett, mielőtt a panaszai kezdődtek. Én nem ettem sokat, így nagyon remélem, hogy nem fog túl sokáig tartani, mert ez a harmadik nap, de már nagyon unom, hogy nem tudok egy jóízűt enni. Igazából igyekszem az étkezéseim számát minimálisra redukálni és eszembe sem jut nassolgatni napközben (mint máskor), mert rögtön támad a keserűség. Ja, ilyen szempontból mondjuk, fogyókúrának nem utolsó! Ha valakinél eddig az evés élvezete mindig megtorpedózta a fogyókúrázási hajlandóságot, csak szóljon. Még nem dobtam ki a fél zacskó megmaradt fenyőmagot. ;)

Keserű szájízzel...

2010-03-29T22:29:00.011+02:00

brrr, de még milyen keserűvel, szeretnélek figyelmeztetni benneteket, hogy: Vigyázzatok a fenyőmaggal ! ... (és tanuljatok meg angolul)

Szerencsére félnapos agyalás, és némi eredménytelen magyar nyelvű googlizás után eszembe jutott, hogy talán angolul is meg kéne próbálnom utánanézni, hogy milyen szörnyűséges kór keríthetett hatalmába, hogy bármit is eszem iszonyú keserű íz jön a számba. Nem vagyok egy orvoshoz mászkálós fajta (az elmúlt 13 évben, talán ha háromszor jártam a háziorvosnál), de már azon gondolkoztam, hogy ha ez így megy tovább, holnap vagy holnapután mégis fel kell keresnem a rendelőt. Na, ezt most úgy tűnik, mégis sikerül megúsznom. Az mondjuk nem annyira biztató, hogy akár 10-12 napig is szenvedhetek, ahogy ezen a blogon kommentelő sorstársaimtól olvastam, de mégis megnyugtató, hogy talán nincs még itt a vég. :)

Erre vártam egész télen

2010-03-28T14:19:00.014+02:00

Képmutatás vagy udvariasság?

2010-03-26T08:43:00.004+01:00

Ha "őszinte részvétet" nyilvánítok valakinek, akit nem ismerek, valaki halála miatt, akit szintén nem (alig) ismertem, akkor az képmutatás vagy udvariasság? ... Miért nem tudom elképzelni, hogy ha egy közeli hozzátartozóm meghalna azzal foglalkoznék, hogy távoli ismerősök vagy ismeretlenek küldtek-e gyásztávíratot vagy sem? ... Nem lehet-e, hogy az élet drámai pillanataiban azért nem tudunk mit mondani a szívünkhöz közel állóknak, mert a szavakat devalváljuk - az illem és udvariasság, vagy egyszerűen a szokások jegyében - olyan helyzetekben, amikor nem is érezzük vagy gondoljuk komolyan, amit mondunk? ... Nem kell, hogy súlya legyen minden szavunknak? ... Lehet, hogy az őszinteség tulajdonképpen egy antiszociális viselkedés és a társadalmi kapcsolatokat valójában a kisebb-nagyobb hazugságok és képmutatások tartják életben?

Komolytalan tippek böjtölőknek

2010-03-15T13:52:00.011+01:00

Végre, végre itt a tavasz, a természet megújulásának, a lakás nagytakarításának és saját belső nagytakarításunknak az ideje. Egy méregtelenítő kúra/böjt elvégzéséhez nem kell más mint akaraterő és eltökéltség, mint annyi más dologhoz is az életben. Ezzel persze nem mondom azt, hogy nem bukkanhatnak fel nehézségek. Ezek leküzdéséhez ajánlok néhány tippet azoknak, akik belevágnak egy kúrába ... vagy legalább kacérkodnak ennek gondolatával. :)

- Sokak szerint (valószínűleg a környezetünkben is) a méregtelenítő kúra fölösleges önsanyargatás vagy egy újabb divathóbort, aminek semmi értelme. Ezt tekintsük az ő problémájuknak, amellyel forduljanak orvosukhoz, gyógyszerészükhöz, mi viszont hagyjuk figyelmen kívül és ne engedjük, hogy eltérítsenek nehezen meghozott elhatározásunktól.
- Böjtünket lehetőleg ne családi születésnapok, baráti vacsorameghívások és egyéb társasági események környékére időzítsük, de ezen események sokaságát ne is használjuk ürügyül arra, hogy a böjtöt előre nem látható ideig elhalasszuk.
- Próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy az evés tulajdonképpen csak egy rossz beidegződés, amiről egy kis akaraterővel le lehet szokni. (na nem örökre, de néhány napra minden további nélkül)
- Az éhgyomorra ajánlott langyos sós vízről próbáljuk elképzelni, hogy az valójában egy finom koktél, amit épp egy pálmafa alatt szürcsölgetünk a tengerparton (na, jó belátom ehhez átlagon felüli képzelőerőre van szükség ... a pálmafát elhagyhatjuk :))
- Ha a fenti gyakorlat mégsem sikerül, hagyjuk a fenébe a sós vizet és váltsuk ki egy pohár mályvateával, de mindkét esetben mindenképp maradjunk a mellékhelyiség néhány méteres körzetében (sprint világbajnokokra ez nem vonatkozik, ők kicsit távolabb is merészkedhetnek)
- Ha minduntalan finom ételek képe kúszik lelki szemeink elé, gondoljunk arra milyen sok vesződséggel jár az elkészítésük és sóhajtsunk fel a megkönnyebbüléstől, hogy ezt most mind megspórolhatjuk. Egyúttal használjuk ki a felszabadult időt, hogy kitámolygunk a szabad levegőre és nekiállunk a félórás edzésprogramnak, ami minden méregtelenítő program fontos része.
- Többnapos rágáshiányunkat, ne a kéznél, akarom mondani fognál, lévő ajkainkon vezessük le, mert szétharapdált szánk rosszul fog mutatni a böjtöléstől gyönyörűen kisimult, bársonyos arcbőrünk mellett.
- A legjobb mégis, ha rávezetjük párunkat/családunkat, hogy ha legközelebb ránkjön a böjtölhetnék fizessenek be bennünket egy wellness hotel méregtelenítési programjára. Viszonzásként felajánlhatjuk, hogy előtte telefőzzük nekik a hűtőt, ha már arról nem lehet meggyőzni őket, hogy a legideálisabb az lenne, ha egy hétig az egész család nem enne és az így megspórolt pénzen a kúra túlélői jól elmehetnének a vidámparkba (vagy egy jó kis étterembe? ;)

.... folytatás

2010-03-11T15:22:00.004+01:00

Akkor, közkívánatra :), a mese vége:

Gondolhatjátok, hogy Martin nem kérette magát. A kocsi rendesen tele volt, amikor visszaindult. A bakon ült a kutya, aki idomított volt, tudta tartani a gyeplőt és ráugatott a lovakra ha elbóbiskoltak és letértek az útról.
A faluban, ahol már halottnak hitték, nagy meglepetéssel fogadták Keményfejű Martint. A kutya a főtéren leborította a kincseit, kétszer megcsóválta a farkát, mintegy búcsúzásként, majd visszaült a bakra és nagy porfelhőben elhajtott.
Martin nagy ajándékot adott mindenkinek, barátoknak és ellenségeknek, és százszor el kellett mesélnie a kalandját. Valahányszor, amint befejezte a történetet, valaki elfutott haza a kocsijáért és lováért és elhajtott az út felé, amely nem vezetett sehová.
De ugyanazon az estén, egyik a másik után tért vissza bosszúságtól megnyúlt képpel: az út, számukra, az erdő közepén végetért, egy tüskés bozót tengerben, ahol a fák vastag falat alkottak. Nem volt többé ott a kapu, se a kastély, se a szép hölgy.
Mert bizonyos kincsek csak azt illetik, aki először megy végig egy új úton, és az első Keményfejű Martin volt.

A sehová sem vezető út

2010-03-10T14:29:00.009+01:00

Az olasz könyvemben van ez a mese Gianni Rodaritól és igazából a passato remoto-t kéne rajta gyakorolnom, de szorgalmiként lefordítottam. :)

A sehová sem vezető út

A falu végén háromfelé ágazik az út: az első a tengerhez vezet, a második a városba és harmadik nem vezet sehová. Martin tudta ezt, mert akárkitől megkérdezte, mindenki ugyanazt a választ adta:
- Az az út ott? Az nem vezet sehová. Fölösleges arra menni.
- De meddig visz?
- Nem visz az semeddig.
- De hát akkor miért építették?
- Nem építette azt senki, mindig is ott volt.
- De soha senki nem ment el megnézni?
- Ejnye, de keményfejű vagy: ha egyszer mondjuk, hogy nincs ott semmi látnivaló...
- Nem tudhatjátok, ha sosem voltatok ott.

Olyan makacs volt, hogy elkezdték Keményfejű Martinnak hívni, de ő nem haragudott érte és továbbra is sokat gondolt az útra, ami nem vezet sehová.
Amikor elég nagy lett, hogy a nagyapja kísérete nélkül is átmehessen az úton, egy reggel jó korán felkelt, kiment a faluból és tétovázás nélkül rátért a rejtélyes útra és elindult rajta. Jobbra is, balra is sövény húzódott, de hamarosan elkezdődött az erdő. A fák ágai összefonódtak az út felett és egy sötét, hűs folyosót alkottak, amelybe csak itt-ott szűrődött be a napsugár.
Ment, mendegélt, a folyosó nem akart véget érni, az út nem akart véget érni. Martinnak már fájt a lába, és kezdett azon gondolkozni, hogy jobb lenne visszafordulni, amikor meglátott egy kutyát. A kutya farkát csóválva közeledett felé és megnyalta a kezét, aztán elindult előtte és minden lépésnél hátrafordult megnézni, hogy Martin követi-e még.
- Jövök, jövök - mondta Martin kíváncsi izgalommal.
Végül az erdő ritkulni kezdett, előbukkant az égbolt a magasban és az út egy nagy fém kapunál ért véget.
A rácsokon túl Martin egy kastélyt látott, amelynek ajtói, ablakai nyitva álltak és minden kéményéből füst szállt fel. Egy erkélyről egy szépséges hölgy integetett neki és kiáltott vidáman:
- Gyere csak, gyere, Keményfejű Martin!
- Nahát, - derült fel Martin, - én nem tudtam, hogy idejövök, ő viszont igen.
Kinyitotta a kaput, átvágott a parkon és épp időben érkezett a kastély szalonjába, hogy meghajoljon a lépcsőn lefelé jövő szép hölgy előtt. Szép volt és szebb ruhát viselt, mint a tündérek vagy hercegnők és ráadásul vidáman nevetve mondta:
- Tehát nem hitted el.
- Mit?
- Hát a mesét az útról, ami nem vezet sehová.
- Egy nagy butaság volt. Szerintem több hely van, mint út.
- Hát persze, csak akarni kell nekivágni. Most gyere, megmutatom neked a kastélyt.
Több, mint száz szoba volt, mind tele mindenféle kincsekkel. Volt ott gyémánt, drágakő, arany, ezüst és a szép hölgy egyre csak azt mondta: - vegyél, vegyél el, amennyit csak akarsz. Majd adok egy kocsit, hogy elbírd a terhet....

Az eredeti mesének nincs itt vége, csak az enyémnek. Kíváncsi vagyok, nektek mit jelent így ez a történet.

Kivert kutya

2010-03-01T17:22:00.007+01:00

Este tíz, autópálya melletti benzinkút. Üldögélek az autóban, a férjem tankol. Épp a bolttal szemben vagyok. Az ajtón belül egy hatalmas bernáthegyi kutya. Nahát, ki visz be egy ilyen borjúméretű kutyát az üzletbe? Hol a gazdája? - méltatlankodom magamban, miközben figyelem az embereket is. Ki nagyobb, ki kisebb ívben kerüli ki a kutyát, de olyan is akad, aki megtorpan az ajtó előtt, visszaszalad a kocsijához és egy bátrabb társát küldi a bolti portyára. Pedig a kutya nem látszik veszélyesnek. Sőt, túltéve magamat afeletti csodálkozásomon, hogy miért van az állat a boltban, tűnik fel, hogy mennyire sovány. És a testtartása! Hát persze, a testbeszéd ugyanúgy létezik az állatoknál is, mint az embernél. Ez a kutya mélységesen szomorú. Reménytelenség és lemondás van abban, ahogy erőtlenül botorkál fel-alá. Az egyik benzinkutas valami szendvicsfélével próbálja kicsalogatni. A kutya követi a férfit, de nem nyúl az ételhez. Ahogy a férfi visszamegy a boltba, kisvártatva a szegény jószág is visszaoldalog - a fotocellás ajtó engedelmesen kinyílik az állat előtt, előzékenyen beengedve őt is, mint egy fizető vendéget. Csak áll ott bent és vár tétován, nem láthatom a szemét, de el tudom képzelni. Istenem, mennyire emberi! - hasít belém a gondolat, ahogy nézem a lehorgasztott fejét, összezuhant vállait, erőtlenül himbálózó farkát. Beteg? Éhes? Vagy csak a feleslegesség, szeretetlenség és elhagyatottság érzése süt át ennyire átható módon az egész állaton? Annyira megsajnálom szegényt, hogy legszivesebben hazahoznám. De persze nem tehetem, mert nem tudom vállalni a felelősséget, ami vele járna. Egy állattal törődni kell, időt szánni rá, sétálni vinni, az etetése felér egy nagyétkű családtagéval, ha beteg orvoshoz kell vinni, ami sokba kerül, és gondoskodni kell róla, amíg csak él. Mert ha "megszelídítesz" valakit, azért felelős leszel, legyen az akár állat, akár ember. FELELŐSSÉG! Ezt hol kellene tanítani annak, aki nem hozza otthonról? Ki magyarázza el az embereknek, hogy egy állat az nem egy eldobható divatcikk, amit ha megununk sorsára hagyhatunk?
Annyira előttem van most is a kutya képe. Nemrég hallottam valakitől, hogy a ruha, amit viselsz sok mindent elárul rólad, az életedről. Biztos. Nem tudom, mert én túl nagy jelentőséget nem szoktam tulajdonítani a ruháknak. De a testtartásod, az talán még többet elárul ... vagy legalábbis fontosabbat. Ruha nélkül is. Akkor is, ha kutya vagy. És pláne, ha kivert kutya.

Majdnem írtam

2010-02-28T12:22:00.004+01:00

egy posztot a héten, de aztán megint kaptam egy sürgős határidős fordítást (nem tudom más hogy van vele, de nekem vagy túl sok, vagy túl kevés munkám van, a legritkább eset, amikor szép komótosan eldolgozgathatok), szóval blogbejegyzések helyett használati utasításokat pötyögök.
Egy csomó hasznos ismeretre tettem mellesleg szert. Nemcsak az derült ki számomra, hogy nem jó ötlet elekromos készülékre vízzel telt edényt tenni (gyorsan le is vettem a vázát a tv tetejéről)és hogy semmiképp nem szabad a szellőző nyílásokat terítővel, függönnyel, sőt konyharuhával sem letakarni és hogy ha készülékünk nem működik, a szervíz hívása előtt érdemes megnézni, hogy be van-e dugva a konnektorba - akarom mondani csatlakoztatva van-e az elektromos hálózatra - hanem arra is rájöttem, hogy a fél-egy éve az aksi lemerülése miatt elprogramozódott autórádiómat hogy tudom újra behangolni, sőt ha akarnám mostmár a tv-t is be tudnám kapcsolni...
Remélem a megbízó nem olvassa a blogomat, mert még esetleg alkudni próbálna az árból, megtudván milyen sok járulékos hasznom származott a munkából.:)

Kamasz gyerekek előnye télvíz idején

2010-02-07T15:58:00.005+01:00

Mit tehet az ember, ha minden kívánsága ellenére februárban nemhogy a tavasz nem akar jönni, de még tetemes mennyiségű újabb és újabb hóesés keseríti az életét?

Hát például átkozódhat égre-földre, de ettől még az időjárás magasívben tesz rá. Eshet depresszióba, ezáltal még tovább súlyosbítva az egyébként is sötét helyzetet. Az igazán előrelátóak azonban gondoskodnak maguknak néhány kamasz gyerekről (ehhez ugye az előkészületeket jó 14-18 évvel a kemény tél előtt meg kell kezdeni).

De miért is jó télvíz idején, ha kamasz gyerekeink vannak?

- először is és legfőképp ki lehet őket küldeni magunk helyett havat lapátolni : vagy szülői karhatalom bevetésével, vagy - megértőbb gyermekek esetén - hajlott korunkra és előrehaladott lumbágónkra való hivatkozással (szenvedő ábrázat, egy kis jajgatás tovább fokozhatja a belátást)
- az autónkat is kiásathatjuk velük a hó alól, legfeljebb beleegyezünk, hogy elmehetnek vele aznap este moziba (ha még nincs jogosítványa a gyermeknek beígérhetjük előre, hogy majd ha lesz.... - bár ez általában kevésbé hatásos)
- nem nyaggatnak folyton, hogy vigyük őket szánkózni vagy építsünk nekik hóembert (lebeszélni őket az éppen divatos snowboard megvételéről, vagy a méregdrága sítáborról - az más kérdés, ezzel most ebben a bejegyzésben nem foglalkozunk)
- a havat, sarat, latyakot ugyanúgy behozzák a lakásba, mint kisebb korukban, de az overállba befülledt gyereket legalább nem nekünk kell kihámozni a vastag göncökből, miközben zoknijukkal beletapicskolnak a csizmáról leolvadt hólébe
- amikor dúlva-fúlva az internetet böngésszük, hogy kitaláljuk melyik afrikai ország bevándorlási törvényei és politikai viszonyai lennének a legkedvezőbbek számunkra, szembesítenek tavaly nyári panaszáradatunkkal, amikor már néhány napig tartó 30 fokos melegnél is állandóan hőguta kerülgetett bennünket
- végül, de nem utolsósorban, mivel minden helyzetben megtalálják a viccet, időnként jókat nevethetünk mérgelődés közben még akkor is, ha saját humorérzékünk véletlenül lefagyott volna a téli hidegben.

Változóban

2010-01-26T22:59:00.010+01:00

Nem írok mostanában, mert el vagyok foglalva. Magammal! Meg a házzal is persze. És nagyon tetszenek a változások, amelyek - áldásos közreműködésemnek :) és Via blogjának, mint indítólöketnek köszönhetően - a házunkban történnek, de méginkább azok a változások, amelyek - az egész folyamatnak köszönhetően - bennem zajlanak.

Mindig is szétszórt, kapkodó és rendetlen voltam. Nagy lendülettel és lelkesedéssel belefogtam dolgokba, aztán ráuntam és abbahagytam. Ha olyanom volt, nagy vehemenciával nekiestem valaminek ad hoc, azonnal és gyorsan megcsináltam, máskor meg nem tudtam rávenni magam olyasmire, amiről tudtam, hogy muszáj lenne. A tervszerűség sosem volt az erősségem, de leginkább mégis a rendetlenségem fájt. Erről írtam már itt a blogban is többször, hiszen állandóan zavart és akadályozott valamiben. Mindig is meg akartam változni, csak - úgy látszik - nem eléggé. Mindig azt mondtam, ha jönne egy jó tündér és felajánlaná, hogy egyetlen egy dolgot megváltoztathatok magamon, akár kívül akár belül, nem akartam volna én se kék szemet, se baba-arcot, se nagy mellett és kis feneket, se karcsú bokát, se manöken termetet, se nem akartam volna éleseszűbb, ügyesebb, bátrabb, ékesszólóbb, megfontoltabb, ravaszabb, kitartóbb, türelmesebb ... stb. lenni. Nem, nem, nem. Csak azt kívántam volna: ne legyek rendetlen! Az összes többi rossz tulajdonságommal, köszönöm szépen, jól megvagyok

És vártam. A jó tündérre. És nem jött. Pedig én igazán türelmes voltam (holott a türelem sem tartozik az erényeim közé). Mégis kitartóan vártam, vártam ... és aztán egyszer csak elegem lett! Senkire sem vártam még évtizedeket. Három hete azt mondtam magamnak: mostmár elég! Akkorra a rendetlenségem mellé eléggé megizmosodott a halogatásra való hajlamom is, és ez így együtt, hozzávéve a következetlenséget és a dolgoktól való megválásra való képtelenséget, már tényleg sok volt. Megszületett hát a döntés, és a flylady adaptáció formájában megvolt hozzá (sőt ráadásul MINDENRE az előbb említettek közül) a módszer is: MEGVÁLTOZOM!
Persze felmerült bennem (főleg az első sikerek, vagyis gyakorlatilag már az első 1-2 nap után), hogy miért is nem kezdtem el hamarabb? De sosem szoktam a "mi lett volna, ha...?" típusú meddő kérdéseken rágódni. Egyszerűen örülök neki, hogy eljutottam erre a pontra most, és nem mondjuk, húsz év múlva.

A legjobb az egészben, hogy egyáltalán nem esik nehezemre ez az életmód-reform. Nem arról van szó, hogy "utálom, de akkor is összeszorított foggal megcsinálom, ha a fene fenét eszik is". NEM. Épp ellenkezőleg, minden kényszer nélkül olyan dolgoknak fogok neki szivesen, amire sosem hittem, hogy képes lennék. Csak nézek nagyokat és csodálkozom magamon. Folyamatosan! És nagy élvezettel. :)

Nem tanultam semmi új dolgot. Nagyon sok új dolgot tanultam. Talán ellentmondásosnak tűnik az előző két mondat, de mindjárt megmagyarázom. A programban semmi egetrengető nagy felfedezés nincs. Eddig is tudtam, hogy ha a nagy munkát kicsikre osztom, úgy könnyebb megcsinálni. Tudtam, hogy ha főzés közben mindent elmosogatnék, akkor a főzés végén nem lenne csatatér a konyhában. Tudtam, hogy ha nem halogatnám a tennivalókat, akkor nem halmozódna fel olyan mennyiségű dolog, amit már lehetetlen elvégezni belátható időn belül. Tudtam, hogy ha nem dobom ki a felesleges cuccokat, akkor egy idő után képtelenség lesz helyet találni annak, amit tényleg használunk. Tudtam, hogy ha a rendet megtartanánk, akkor folymatosan kellemes környezetben élhetnénk és nem lenne idegbajos kapkodás és egész napos takarítás mielőtt vendégeket hívunk. Én ezt mind eddig is tudtam ... csak nem csináltam. Miért is? Mert azt gondoltam, hogy nem vagyok rá képes, sajna-bajna, de nem vagyok olyan típus... na és persze vártam a jó tündért ...

Mi változott?

- Rend van. És tisztaság. Egész más minőségű tisztaság, mint ami eddig volt. Mert hetente egyszer, úgy-ahogy, eddig is végig volt takartítva a ház (na meg - legfőképp - a lelkiismeretem)
- Megváltozott az időhöz való viszonyom. Eddig mindig haragudtam az időre és lázadoztam ellene. Hogy sosem elég semmire. Pedig "csak" arról volt szó, hogy nem voltam elég hatékony, koncentrált. Most rájöttem, hogy 15 perc alatt nagyon sok mindent meg lehet csinálni.
Ha valakit nem is érdekel ez az egész flylady hülyeség (ja, egyébként a "fly", a légyen és a repkedésen kívül azt is jelenti: finally love yourself, amivel ugyan nekem eddig sem volt különösebb bajom, de azért most mégis sokkal jobb :)), annak is javaslom az időzítő kipróbálását. Ha van olyan dolog, amit nem szívesen csinálsz (nem kell takarítással kapcsolatos dolognak lenni, bármilyen nemszeretem tevékenységnél hatásos, a gyerekeknél épp tanulásnál próbáljuk bevetni), amire nehezen veszed rá magad, mondd azt: nekem ehhez semmi kedvem, de OK, legyen, 10(vagy 5, vagy 15 - tőled függ) percig csinálom, aztán abbahagyom. Ne akard az egészet elvégezni, csak szánj rá egy kis időt! Valószínűleg meg fogsz lepődni, mi mindenre elég 10-15 perc. Én legalábbis nagyon meglepődtem!!! És már sokkal kevesebb bajom van az idővel, nem folyik ki úgy a kezem közül, mint eddig. (az elmúlt hetekben sokkal többet használtam a telefonomat "időzítésre", mint telefonálásra :))
- Nem kell hiábavaló veszekedésekbe kezdenem a gyerekekkel, hogy ne hagyják szanaszét a cuccaikat a nappaliban, a teásbögrét, tányért az asztalon, táskát az előszoba közepén, stb. Pedig ők nem flylady-znek. Egyszerűen csak nem hagyják ott. Vagy ha mégis, elég egy apró, halk figyelmeztetés. Respektálják a csoda nagy rendet. :) Egyetlen zokszó nélkül. A saját szobájukban még nem sok minden változott, bár a múltkor édes jelenet zajlott, amikor javasoltam, hogy próbálják ki az időzítős módszert. Egyszer csak lekiabál az emeletről az egyik: - Anya, lejárt a 15 perc! Azért folytathatom a pakolást?! - Nagylelkűen megengedtem neki. :)))
- ~~Szívfájdalom nélkül~~ sokkal kevesebb szívfájdalommal dobálom ki, ajándékozom el a felesleges cuccokat, így szépen fokozatosan szabadul fel a hely a ténylegesen használt holmijaink számára. Na, igen, így már persze sokkal könnyebb rendet tartani.
- Kezd rendszer lenni: az irataim közt, a fiókjaimban, az elintézendő dolgok szervezésében ... és remélem előbb-utóbb a fejemben is. :)
- Eddig folyton halogatott dolgokat végzek el, szépen sorban, egymás után. Eddig miért nem tettem? Sajnáltam rá az időt (lásd fent), és egyébként is úgy gondoltam minek csináljam meg, egy-két nap és megint úgyis olyan lesz. Hát mostmár nem lesz úgyis olyan! És ezt tudva, már sokkal szívesebben nekiállok.

Na, kb. itt tartok most. És még persze nagyon az elején, de már így is sokkal előbb, mint valaha is álmodtam volna. Persze nem ültem ölbetett kézzel. (Vannak olyan spirituális elméletek, hogy ne akard görcsösen, csak hagyd történni a dolgokat és úgy lesz, ahogy szeretnéd - vagy valami ilyesmi. Na most ezt van, aki úgy értelmezi: hurrá, akkor nekem semmit sem kell tennem, csak várni. Hát én erre a módszerre azért nem bíznám a jövőmet.) Szóval sokat dolgoztam az elmúlt három hétben. De valójában én sosem voltam egy lustálkodó típus, sosem tétlenkedem, mindig csinálok/csináltam valamit. Csak eddig nem sok látszatja volt, mert nem volt benne rendszer, az aktuális hangulatomtól függött, hogy mibe kapok bele és befejezem-e vagy félbehagyom, hogy másba fogjak. Annyi változott, hogy most van látszatja, és ráadásul nem csak ideig-óráig tart.

Ami a legfantasztikusabb, hogy a jelmondatok (mottók), amiket ide az oldalsávba kiírtam magamnak -mintegy biztatásul - tényleg működnek. Én eddig is tudtam, hogy ezek igazak. Az eszemmel tudtam, de az valahogy kevés volt. Kicsit mélyebben kell hinni benne, ott valahol az igazi énünknél, egészen mélyen.
MINDEN A FEJBEN DŐL EL! MINDENRE KÉPES VAGY, AMIT IGAZÁN AKARSZ, ÉS AMIÉRT HAJLANDÓ VAGY TENNI. - Sosem kételkedtem ezeknek az elveknek az igazában, de a gyakorlatban megtapasztalni azért nagyságrendekkel nagyobb élmény! Nem tudom még, hogy hová jutok el, de érzem, hogy elindultam egy nagyon jó úton. Minden nap érnek kellemes meglepetések.

Ja, és majdnem elfelejtettem, amit olyan félve fogalmaztam meg célként nemrég (jé, még csak kevesebb, mint három hét telt el azóta???), szóval: jöhetnek a váratlan vendégek. Bármikor!!!

A nő másik arca

2010-01-17T17:04:00.003+01:00

(Conversations with other women)

Jó filmet láttunk tegnap este. Ezt az első 15-20 percben még nem tudtam, de szerencsére nem adtuk fel. Most ott tartunk, hogy majd újra meg akarjuk nézni, mert a film vége tükrében egész más értelmet nyer az eleje és a közbenső párbeszédek is. Szerencsére ez is egy olyan film, amiről, aminek kapcsán sokáig tudtunk beszélgetni. Csak az ilyeneket szeretem.

Nagyon lehúzó kritikát is olvastam a filmről. A kritika szerzője nyilván nem értette a film mélységeit és mondanivalóját a valódi életről. Talán akciófilmeket kellene néznie. Na, ez nem az!!! Műfaji besorolás szerint: romantikus dráma.
A történet maga nagyon szimpla: egy esküvőn egy férfi és egy nő flörtölni kezd egymással. Útjuk elég kiszámíthatóan egy szállodai szobába visz, de kettejük valódi története, múltja, jelene, csak fokozatosan adagolva bontakozik ki a párbeszédekből, amelyek szellemesek, sejtelmesek (sőt, olykor homályosak is). A színészi alakítások nagyon jók, különösen a női főszereplőé (Helena Bonham Carter), de Aaron Eckhart is rendben van. A két főszereplő végigbeszéli a filmet. Mások csak egy-egy röpke jelenet erejéig tűnnek fel mellettük.

A film képi megoldása nagyon szokatlan. Végig osztott képernyőn, két különböző kameraállásból látjuk a jeleneteket. Ez eleinte engem eléggé zavart, de aztán hozzászoktam. Mint írtam, a film elég vontatottan indul. Az első negyedórában nem igazán értettem mi jó sülhet ki a furcsa párbeszédekből és már-már ott tartottam, hogy a csalódás kategóriába soroljam a filmet, de a továbbiakban egyre inkább izgatott, hogy kihámozzam a szereplők rejtett indítékait és múltbeli kapcsolatuk foszlányaiból összerakjam az élettörténetüket. A végére sikerült! .... Nagyjából. :))

A film részben romatikus - amennyiben szerelemről, vonzódásról szól, másrészt realista (vagy ezt nevezik drámának?) - hiszen nem idilli képet mutat, hanem a valóságot, ami sosem fekete-fehér, ahol a döntéseinknek következményei vannak. És ésszerű döntések is hagyhatnak fájó emlékeket.
Rámutat persze az élet azon kegyetlen természetére is, hogy nincsenek párhuzamos lehetőségek, csak egy úton haladhatunk .... ja, hogy félre is lehet lépni? ... na igen, ez is egy választás ...

Bátrak

2010-01-13T23:19:00.003+01:00

Ide-odakattintgatva az Interneten olvastam a hírt, hogy Erőss Zsolt, a Magas-Tátrában lavinabalesetet szenvedett hegymászó lábát amputálni kellett. A cikk a kórházra hivatkozva azt írja, hogy ő választotta az amputációt. Gondolom azért, hogy majd művégtaggal továbbra is élhessen szenvedélyének, a hegymászásnak. Kíváncsi lettem erre az emberre és olvasgattam róla néhány interjút , meg a honlapját. Biztos vagyok benne, hogy folytatni fogja a hegymászást és talán a nyolcezres csúcsok (ezek felét már megmászta) sem kerültek a baleset miatt elérhetetlen távolságba tőle.
Azért írok most bejegyzést ennek kapcsán, mert a téli szünetben otthon (szüleimnél) kezembe került Kare Holt: A versenyfutás c. könyve (7.b osztályos tanulóként kaptam :-), és az nem tegnap volt), amiről írni akartam, de aztán mégsem írtam, és most a kettő dolog, a hegymászó és a sarkkutatók története valahogy összekapcsolódott a fejemben.
A könyv a Déli sark meghódításáról szól: "1910-ben két expedíció indul Európából az Antarktiszra. A brit expedíciót Scott kapitány, a norvégot Amundsen vezeti. Mindkettőnek leghőbb vágya, hogy elsőként érje el a Déli-sarkot, ahová ember még nem tette a lábát. A szakadékok szabdalta jégsivatag, a magas hegyek, az 50-60 fokos hidegek próbára tesznek embert, állatot. Hogyan megy végbe ez a kegyetlen versenyfutás a sarkvidék jégmezőin, és közben mi megy végbe az emberi lélekben - ez Káre Holt drámaian izgalmas írásának tárgya."
A történetet ismertem (ebből, meg más könyvekből is) így tudtam, hogy mi lesz a vége és nem remélhettem, hogy ezúttal a szimpatikusabb ember lesz a győztes.
A könyv olvasása közben sokat gondolkoztam azon, hogy mi hajtja ezeket az embereket? Legyenek sarkkutatók vagy hegymászók. Miért vállalják a kegyetlen, a sarkvidéken egyenesen embertelen körülményeket, azért, hogy elérjenek egy csúcsot, egy pontot és aztán visszajöjjenek (sokan épp a visszaúton halnak meg). Persze tudom én: kihívás, meg dicsőség, adrenalin, önmaguk, félelmeik, gyengeségeik legyőzése, határaik feszegetése, ilyesmi - legalábbis ezt szokták mondani.

Részben csodálom őket, másrészt meg örülök, hogy nem az én férjem, fiaim azok, akik szeretik ilyen veszélyes körülmények között próbára tenni magukat.
Miben különböznek ők az átlagembertől? Bátrak? Azt hiszem a bátorság nyilván szükséges, de valószínűleg messze nem elégséges feltétele annak, hogy valaki ilyen embertpróbáló feladatokat tűzzön ki maga elé újra és újra. És mi a bátorság egyáltalán? Egyféle bátorság léztezik, vagy csak nézőpont kérdése, hogy mit tekintünk annak? Számomra az a bátorság, amivel mások életét megmenti valaki egyértelműen tiszteletreméltó, amivel csak a saját életét teszi kockára ... - affelől nincs határozott véleményem.... Úgy tűnik, a bátorság nem tartozik legfőbb erényeim és prioritásaim közé.

Hát, mi tagadás, nem jutottam sokkal közelebb a bátorság meghatározásához, mint a bejegyzés elején voltam, ezért inkább segítségül hívok néhány idézetet. És mostmár a hegymászók és sarkutazók vakmerő kalandjai helyett a hétköznapi élet kérdéseihez térek vissza, mert ez valahogy közelebb áll hozzám.
Saját szájízem szerint kiválasztott idézetek:

"Néha több bátorság kell ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk, mint ahhoz, hogy helytelenül."
Virginia Cleo Andrews

"A bátorság nem a beszédben van. Hanem a választásban."
Antoine de Saint-Exupéry

"A szeretet bátorság, és nagyobb bátorságra van szükség ahhoz, hogy valakinek azt mondjuk, hogy "szeretlek", mint arcul ütni."
Andrew Matthews

"Amint előrehaladunk az életben, mindinkább rájövünk, hogy a legritkább bátorság: gondolkodni merni."
Anatole France

Röpködök :-)

2010-01-11T10:24:00.002+01:00

Több évtizedes rossz szokások változóban. Terjed a rend. Pár hét és jöhetnek a váratlan vendégek. :))
Nem mellesleg simul a bőröm, tűnnek a ráncok, múlik a bőrkeményedés a sarkamon ... és még csak a program legelején tartok! :) Lelkes vagyok és nagyon élvezem a változást!!! Mit röpködök?! Szárnyalok!
Így nem is nagyon tudok most bejegyzéseket írni. Azt ülve szoktam. :)))

FlyLady

2010-01-06T22:41:00.005+01:00

Az év eleji fogadkozásoknak nem vagyok híve, de mégis jó apropó egy új év kezdete, ha az ember szeretne változásokat megvalósítani.
A legeslegnehezebb önmagunkat megváltoztatni, mégis ebben van legtöbb esélyünk és minden reményünk is csak ez lehet.
Tavaly november 9-én elkezdtem csinálni az öt tibeti gyakorlatot. Pont január elsejére jutottam el a 21 ismétlésig, de igazából nem is ez az eredmény, hanem az, hogy kilencedik hete csinálom és egyetlenegy napot sem hagytam ki. Ez ad önbizalmat ahhoz, hogy továbblépjek és belekezdjek másik olyan reformba is, ami ismét mindennapi kitartást igényel és gyökeres változást hozhat. Ha sikerül (sajnos sokkal szkeptikusabb vagyok vele kapcsolatban, mint a jógával voltam), akkor forradalmi lépés lenne önmagam kedvemre való átalakításában. A tibeti gyakorlatoknál bejött az, hogy írtam róla és nyilvánosságra hoztam, és erre most még százszor nagyobb szükségem van ...

A FlyLady programot már régebben is nézegettem, talán épp valamelyik olvasóm hívta rá fel a figyelmemet, de akkor túlléptem rajta. Most megint belebotlottam a magyarított változatába (nem részletezném, akit érdekel itt megnézheti ), és ezúttal úgy döntöttem megpróbálom. Egyre jobban zavar a rendetlenség! A saját szobámban nem okoz gondot rendet tartani, de az egész ház egyszerűen reménytelen vállalkozásnak tűnik és ez már annyira idegesít, hogy muszáj valamit tennem. A helyzetem nehezítve a körülöttem élő négy hímneművel, de ez várhatólag jó darabig nem változik, és annyi halasztást már nem tűr a dolog. Ismerve magamat, tudom, hogy ezúttal nagyon kemény fába vágom a fejszémet. De hátha, hátha.... Bárcsak!!!!!

A FENTI KÉP NEM ENGEM ÁBRÁZOL ÉS REMÉLEM A PROGRAM NEM TARTALMAZZA A KÜLSŐ ILYETÉN MEGVÁLTOZÁSÁT. :)))

Hóember a padláson

2010-01-03T14:37:00.002+01:00

- Anyuka, válthatnánk pár szót?
- Igen, persze. Csak nincs valami probléma a gyerekkel?
- Hát, tulajdonképpen csak arról van szó, hogy Pistikének egy kicsit ... hogy is mondjam ...túl élénk a fantáziája.
- És ez baj?!
- Végülis nem, de úgy tűnik, mintha összekeverné a valóságot a képzeletével és ez az ő korában már ... nem természetes.
- És miben nyilvánul meg ez az ... élénk fantázia?
- Fogalmazást írtak a téli szünetről és Pistike azt írja, hogy... - várjon csak, tessék, itt is van: "A vakáció utolsó napján az egész család a padláson játszott. Hóembert építettünk. Aztán a kész hóembereket ...." - Anyuka arcán ideges rángás futott végig, amint félbeszakította a tanítónőt:
- Azt akarja mondani, hogy a fiam hazudik? - emelte meg támadólag a hangját. A tanítónő önkéntelenül hátralépett:
- Nos, nem, de ....
- Rendben, - vágott közbe Anyuka ismét, hevesebben, mint ahogy a helyzet indokolni látszott - elismerem, a gyerek egy kicsit kiszínezte a valóságot. És akkor? Mi rossz van abban? ... Jó, nem építettek hóembert a padláson. Nem találtunk ott répát az orrnak. Pedig, igen, sokkal viccesebb lett volna, ha az elképedt járókelők szeme láttára a gyerekek nem lavorszám öntögetik ki a havat az emeleti ablakon, hanem helyette csinos kis hóembereket dobáltak volna ki! Viszontlátásra! - A tanítónő elkerekedett szemmel, fejét csóválva tekintett az elviharzó Anyuka után. Már nem csodálkozott a gyereken ...

Egy éve

2010-01-02T15:55:00.003+01:00

kezdtem el írni ezt a blogot. A legjobb, amit kaptam eddig a blogolástól az néhány értékes ismeretség. Részben virtuális, és némelyikből személyes találkozás, barátság is lett.
Örülök, hogy rátok találtam az éterben!!! :)

Ezen kívül viszont nagyon sokat tanultam a blogolás által. Megpróbálom összeszedni mi mindent:

- Mindig is szerettem írni. A blogírás egy nagyon érdekes és izgalmas stílusgyakorlat a számomra. Kísérletezem, csiszolgatom a technikáimat, játszadozom a szavakkal (jajj, néha küzdök a helyesírással!), próbálkozom különböző stílusokkal - nagyon élvezem!

- Tanultam egy kis honlap-szerkesztést, fényképekkel való manipulációkat, sok-sok bénázással, de az én számítástechnikai affinitásom mellett igazán figyelemreméltó a haladásom már így is.

- Az is részben új felfedezésem, hogy mennyire lehet képekkel ~~hazudni~~ megtévesztő benyomásokat tenni. Jó, azt eddig is tudtam, hogy az a sok fénykép, amelyeken rondának látom magam , az mind hazudik :))), de most nem erre gondolok.

- Nagyon sokat tanultam a kommunikációról: az írás egy veszélyes fegyver! Leírni, amit gondolunk, érzünk már önmagában sem könnyű, de eljuttatni az üzenetet másokhoz, pláne ismeretlenekhez, egészen kétes kimenetelű vállalkozás. A komment ugyan szintén egy külön műfaj, de segít abban, hogy eldöntsük az jött-e át az írásból, amit mi szándékoztunk üzenni, vagy ennek-annak egészen más.(már feltéve, hogy a kommenteket helyesen dekódoljuk :))

- Nagyon kíváncsi természet vagyok. Na, ez nem újdonság, de itt a blogon mindig esz a fene, hogy megtudjam ki van vajon amögött az IP-cím, városnév mögött, ami a számlálóban megjelenik ... és ez úgy tűnik így is marad, mert eddigi próbálkozásaim a néma olvasók előcsalogatására meglehetősen hatástalanok voltak. :(

- Rájöttem arra is, hogy azok közül, akik blogokat "olvasnak", nem mindenki szeret olvasni. :))

- Volt egy olyan naiv elképzelésem is, hogy ha valakinek a blogját, vagyis a gondolatait olvasom, azt elég jól meg lehet ezáltal ismerni. Beláttam, hogy EZ EGY HATALMAS TÉVEDÉS! Még ha el is tekintünk attól, hogy valaki a blogján direkt nem az igazat írja (ilyen blogokat mondjuk én azt hiszem nem olvasok), akkor is, a nyilvánosságnak szánt közlés szűrt, cenzúrázott, egy kialakított kép. Hobbi "pszichológusként" próbálom néha megfejteni a mögöttes tartalmakat, de csak az írásra támaszkodva, ez gondolom sokszor félrevisz.
Egyetlen öt perces beszélgetés százszor többet elárul az illetőről, mint egy egész éves bloganyag. Szinte hihetetlen, hogy mennyivel több információt ad a személyes találkozás, gesztusok, testbeszéd, összbenyomás arra vonatkozólag, hogy valaki önmagával rendben van-e vagy nem. Nyilván nem lehet pár perc, egy-két óra alatt megismerni egy embert, de azt, hogy az-e, ami a blogjából kitűnik, vagy nem - na annak eldöntéséhez tényleg elég egy röpke találkozás.

- Számtalanszor meglepődtem a visszajelzéseken és a látogatottság alakulásán. Először azon, hogy néha úgy éreztem, hogy írtam egy egész jól sikeredett kis eszmefuttatást, aztán senki sem kommentelt, vagyis rajtam kívül mindenkit hidegen hagyott a "remekművem" :). Máskor gyorsan összecsaptam egy posztot és sokak fantáziáját megindította - érdekes ez.
A legnagyobb látogatottságot (talán egy-két direkt provokatív címen kívül) akkor értem el, ha kajára utaló bejegyzést tettem fel. :)) Úgy látszik, még virtuálisan is a hasukon keresztül lehet megfogni az embereket? Pedig milyen csapnivaló gasztroblogger lennék az én improvizatív főzési stílusommal!

- Sajnos azt is észrevettem, hogy a blogolás is okozhat függőséget. Ráadásul orvosunkat, gyógyszerészünket sem kérdezhetjük meg ez ügyben - saját magunknak kell felismerni a diagnózist és kitalálni a gyógymódot. Ezért vonultam el időnként Internet-elvonókúrára (szerencsés esetben nyaralással összekötve :)). Viszonylag hatásos volt a kezelés, mert mostanában sikerül sokkal jobban kordában tartani magam, mint eleinte.

Tanácsok

2009-12-31T19:24:00.003+01:00

vállalkozókedvű, amatőr műköröm-használóknak

- a jeles nap előtt zarándokolj el ~~utadbaeső~~ kedvenc drogériádba
- válaszd ki a kedvedrevaló műkörmöt (amennyiben még sosem sikerült 2-3 mm-nél hosszabbra növeszteni a körmeidet, javaslom, hogy az 5 cm-nél rövidebb modelleket részesítsd előnyben)
- ha a készen kapható ~~giccses borzalmaknál~~ dekoratív műalkotásoknál valami egyedibbet szeretnél és temérdek időd is van a kreatívkodásra, ne felejts el beszerezni néhányat a díszítő kövek, matricák, festékek közül. Ez esetben ajánlom, hogy ne öntapadós, hanem külön ragasztóval ellátott változatot vegyél, ugyanis két kézzel az asztalon sorakozó kis "protézisek" dekorálása sokkal egyszerűbb, mint ugyanez a művelet felragasztás után

A műkörmök felragasztása előtt!!! elvégzendő tevékenységek:

- cipőtisztítás (ez utánra is hagyható, amennyiben a köröm színe megegyezik a cipőkrémével (barna, fekete, stb...)
- mellékhelyiség felkeresése
- nylonharisnya felhúzása
- sminkelés, frizura
- családtagok beidomítása, arra vonatkozóan, hogy milyen vezényszavakra milyen tevékenységeket kell elvégezniük azok közül, amelyekre a körmeid felragasztása után már nem leszel alkalmas (figyelmeztetés: ezt a műveletet, nehezebben tanítható családtagok esetén lehet, hogy már hetekkel előbb el kell kezdened!)

Ha a fenti tanácsok túl elrettentően hatnak, az alábbi lehetőségek közül választhatsz:

- nem mész bulizni (otthon a tv előtt ki fog a te körmeiddel foglalkozni?) /diszkóba mész, ahol a sötét és a villódzó fény jótékony homályba fedi az esetleges köröm szépséghibákat
- minden szépészeti beavatkozást (fodrász, smink, manikűr) szakemberrel végeztetsz (hátránya, hogy sokba kerül és egy csomó izgalmas kalandtól megfosztod magad) - a nylonharisnya felvételét ilyen esetben is erősen ajánlom a műkörmös elé beiktatni
- a háztartási munkákat már hetekkel előtte jól beidomított családtagjaiddal végezteted, így saját körmeid szépen megnőhetnek, a felszabaduló időt ezek ápolásával töltheted
- töredezett körmeidet elegáns csipkekesztyűbe rejted
- körmeidet tövig levágod és elhiteted barátnőiddel, hogy titkos értesüléseid szerint ez a 2010-es divat.

Visszatekintés - 2009

2009-12-31T16:37:00.002+01:00

Mozgalmas évünk volt. Tavaly ilyenkor, a szilveszteri bulira készülődve még nem is sejtettük, hogy jó nagy pofonnal (arculcsapással?)kezdődik majd 2009. Milyen jó is, hogy az ember sosem tudja előre, hogy mi vár rá!

Jöttek aztán a hegyek-völgyek:
gyomorszorító bizonytalanság, makacs reménykedés, keserű csalódás, sajgó kiábrándultság, dacos harcok, kitartó küzdés, fásult kétségbeesés, mélybehúzó elkeseredés, ébredő remény, váratlan (vagy nagyon is várt!) siker.
Lázas izgalom, vizsgadrukk, megérdemelt eredmények, lelkesítő örömök, melengető együttlét, örömteli meglepetés, felszabadult vidámság, láblógató lazítás, bizakodó várakozás, jó hírek, változás, hiány.
Rossz hírek, döbbenet, kétségbeesett kiútkeresés. Utazás, lelkes izgalom, feltöltő élmények, betegség, kórház, aggódás, születés, öröm, bizakodás, remények, remények, remények ...

- és pár órán belül egy új év kezdődik. Biztos, hoz majd jót is, rosszat is, mert az élet már csak ilyen.
(Az újévi pofontól ezúttal azért szívesen eltekintenék. :))

KÍVÁNOK MINDENKINEK EGÉSZSÉGBEN, ÖRÖMÖKBEN, BOLDOGSÁGBAN, SIKEREKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT!

Köszönöm, hogy olvastatok. És külön köszönöm azoknak, akik kommenteltek is.

Boldog Karácsonyt

2009-12-22T15:22:00.000+01:00

Minden kedves rendszeres és alkalmi olvasómnak, valamint a véletlenül idetévedőknek is kívánok

BOLDOG,SZERETETTELJES KARÁCSONYT!

Mi a jó a télben?

2009-12-20T14:58:00.009+01:00

- reggel korán, mikor felkelünk nem süt a nap a szemünkbe
- ha délután botorkálunk hazafelé a piszkos utcán szerencsére nem sokat látunk belőle, hiszen négy körül már sötétedik
- nem szenvedünk a hőségtől, ellenben egész nyáron spórolhatunk a fűtésszámlára, ami takarékosságra nevel
- ha jégvirágos az ablak, nem látszik, hogy még nem tudtuk rávenni magunkat a fagyos időben való ablakpucolásra és a szemközti szomszéd is csak sejtelmes körvonalakat lát, amikor pucéran mászkálunk a szobában
- ha esik a hó, gyönyörködhetünk a szállingó hópihék mesés látványában, miközben a hólapátot megragadva biztosítva van a téli sporttevékenységünk
- ha még több hó esik, vagy a fagyos szél visszasöpri a már eltakarított havat, folytathatjuk a seprést, lapátolást - előbb-utóbb a zsírégetés is beindul
- ha reggelre akkora a hótakaró, hogy nem tudjuk kiásni magunkat alóla, pompás mentségünk van rá, hogy aznap nem jutunk el munkába vagy az iskolába
- ha két nap múlva az egész elolvad és sártengerré válik a környék, leckét kapunk belőle, hogy lám-lám minden relatív, tessék csak máskor örülni a hónak, fagynak
- hódolhatunk a téli sportoknak és ha sielés közben sikerül eltörni a lábunkat, garantált pár hetes pihenő
- karácsony van, meg szilveszter, együtt lehetünk, ehetünk-ihatunk rokonainkkal, barátainkkal és bízhatunk benne, hogy januárban is esik még a hó, hogy ledolgozzuk az ünnepek alatt felszedett felesleges kilókat
- de számomra mégiscsak az a legjobb a télben, hogy egyszer majd vége lesz a hidegnek, sötétnek és újra lesznek színek, virágok és FÉNY, FÉNY, FÉNY!

Tél

2009-12-14T09:27:00.002+01:00

Jó, megadom magam, átállok téli üzemmódra. A hideg miatt nem is tehetek mást. Szívmelengetőül legalább egy kis Vivaldi és téli tájak.

Ezer nap...

2009-12-12T16:37:00.005+01:00

Toszkánában (Keserédes kaland) a címe Marlena de Blasi egy másik könyvének. Nemrég olvastam az Ezer nap a palotában címűt, és a véletlen folytán (egyszerűen ebben a sorrendben kerültek hozzám a könyvek) az írónő életének epizódjait visszafelé olvasom. És ez, most, hogy az Ezer nap Toszkánában vége felé járok, határozottan jó ötletnek tűnik! Végül is nem a kronológia a fontos.

A könyvben - amelynek hangulata sokkal melankólikusabb, vagy keserédes, ahogy az alcím is mondja - felbukkannak a toszkánai falusi élet jelenetei a szőlőszürettől, a gesztenye- és vargányafesztiválon át az olajbogyószüretig és a jelen mellett gyakran felidéződik a múlt is. Ételkészítés és evés a fő motívuma a könyvnek, az egyéb történések is erre a szálra fűződnek fel és van persze sok-sok recept jellegzetes ételekről a bundázott cukkinivirágtól a hamu alatt, flaskában főtt babig.
Én most viszont csak néhány önkényesen kiragadott gondolatfoszlányt idézek - amelyek olvasás közben valamiért megragadtak - egyrészt, hogy megőrizzem itt magamnak őket, másrészt hátha másnak is jelentenek valamit. Talán ugyanazt, talán mást, mint nekem:

"Szerintük jobb volt az élet, amíg nehezebb volt. Azt mondják éhes gyomorral jobban ízlett az étel, és nincs szebb, mint végignézni minden napkeltét és naplementét. Azt mondják az az élet rendje, hogy mindenki megizzadjon a munkában, tisztessségesen jóllakjon, aztán az igazak álmát aludja. Nem értik mire jó telhetetlenül felhalmozni olyan javakat, amiket nem lehet megenni-meginni, az ember nem öltheti magára őket, de még csak nem is fűthet velük. Emlékeznek arra, amikor a felhalmozás azt jelentette, hogy két zsák gesztenye helyett hármat szedtek össze."

"Fény és árnyék. Évszakok. Éljünk méltósággal bőségben és szükségben egyaránt. Fogadjuk el mindkettőt, különben önáltatásunkkal a fél életünktől megfosztjuk magunkat."

"Ahelyett, hogy azon szoronganál ki mitől foszt meg, amiatt aggódj, amitől magadat fosztod meg. A saját idődet rabolod, Fernando. Micsoda arcátlanság! Fogsz egy ilyen estét, és a felét kiköpöd a porba, mint valami ízetlen cseresznyét. Valahányszor a múltban vájkálsz, az időt vesztegeted. Olyan sok felesleges időd van, szerelmem?"

"... szeresd úgy, ahogy ő igényli a szeretetedet, ami nem feltétlenül ugyanaz, ahogy te kívánod szeretni."

"Én már nem vagyok egyedül, Misha, és azt hiszem a legtöbb magányos ember éppen annyira a saját akaratából magányos, mint amennyire a véletlen vagy sors miatt az. A szeretet nagy adag alázatot is jelent. Mielőtt valaki a magányával foglalkozhatna, kénytelen törődni valakivel, aki fontosabb neki saját magánál."

"... a legtöbb embert ugyanazok a vágyak és félelmek mozgatják. Ezek időzítése és aránya választ el bennünket egymástól."

"Egyesek ódzkodnak az örömtől. attól félnek, nem érdemlik meg, vagy képtelenek lesznek átérezni, ha egyszer rájuk köszönt. Azt hiszem, az emberek leginkább attól rettegnek, hogy az öröm nem marad velük, nem bizonyul tartósnak."

"Azt hiszem, rettentően sok emberrel megtörténik, hogy kisebb-nagyobb sorsfordulatok miatt voltaképpen nem tudjuk, mit akarunk, vagy kitől is akarjuk. Semmi nem tűnik valóságosnak, amíg el nem múlik. Amíg végképp elérhetetlenné nem válik. Amíg el nem pusztul. Legyen bár személy vagy egy álom. Aztán világosság gyúl, és akkor gyászolunk."

"Tűnődöm, vajon mi az oka, hogy ezer és ezer ember közül, aki átvonul az életünkön, a legtöbb semmi nyomot sem hagy. Feledésre vannak ítélve, mintha soha itt sem lettek volna. És ami még különösebb, vajon a többiek, azok a kevesek, és csak azok a kevesek - még ha meghalnak is, bár sosem teljesen - miért maradnak meg biztos helyen, mélyen és határozottan a szívünkbe vésve? A szemük metszése, egy érzéki mozdulat, egy választékos megfogalmazás, egy hang, akár a mindjárt megolvadó csokoládé, egy nevetés, akár a márványpadlón megcsörrenő ezüstkanálkák. A tenger, ahogy sistergő tócsába fut ki a parton a hátuk mögött, amikor megcsókolnak. Egy csípőn nyugtatott kéz. Egy delejes szempár, barna vagy fekete, zöld, topáz. Kökény."

"Ott megy az idő, ész nélkül rohan, csúfondárosan tekint vissza ránk, ahogy ügyetlenkedve próbáljuk befőttesüvegbe zárni. Próbáljuk örökre az ágy alá dugni, piros selyembéléses dobozban jól lerögzíteni. Felfűzni, mint a gyöngyöt. Annyi gyöngyöt, amennyiből kitelik egy élet."

Karácsonyi készülődés

2009-12-10T15:17:00.008+01:00

Karácsonyi időjárásnak még híre-hamva sincs, bár hétvégére már zimankót igérnek.
Minden esetre a verőfényes napsütést kihasználva megpróbáltam egy kis dekorálással legalább a bejárati ajtó előtt karácsonyi hangulatot teremteni (miközben a kertben még virít a krizantém, sőt a teraszon még a begónia is)

Ezt a cirmos mikulásvirágot a Tescoban vettem a múlt héten. Vacilláltam, hogy maradjak a hagyományosnál, vagy válasszam ezt a hibridet, de mivel piros már úgyis volt itthon, most ezt vettem.

Kalandom a fúróval

2009-12-03T14:18:00.016+01:00

Hónapokkal ezelőtt, még a nyár végén kinéztem egy tükröt az IKEA katalógusból, hogy majd legújabban kialakított dolgozószobámat dekoráljam vele.
Mivel az értékes hétvégéket, amikor végre együtt a család nem szeretem vásárlással elpazarolni, így nem maradt más, minthogy hétközben én menjek el egyedül megvenni. Csak három dolog tartott vissza: beautózni Pestre - brrr, mélygarázs - brrr, neonfényes nagyáruház - brrr. Úgyhogy halogattam, halogattam (ebben profi vagyok), közben meg néztem naponta az üres falakat, ahova a tükrök, képek, óra kéne, hogy kerüljön. Végül tegnapelőtt mégis nekiduráltam magam, volt is néhány szabad órám napközben, és elmentem, megvettem a tükröket, CD állványt, találtam szép képeket is, és hazafelé autózgatva már láttam is lelki szemeim előtt a szobát teljes pompájában.

Már csak egy - nem kis - problémát kellett volna megoldani: rávenni a férjemet, hogy a szerzeményeimet felszerelje a falra. Nem mintha nem csinálná meg az ilyen feladatokat, csak kérdés, hogy mikor. És én ahhoz képest, hogy hónapokig halogattam a vásárlást, most, hogy megvannak a cuccok természetesen leginkább azonnal szeretném őket a helyükön látni. Sajnos, semmi affinitást nem mutatott, hogy munkából fáradtan hazatérve nekiálljon furkálni. Pedig azzal is "megfenyegettem", hogy akkor megcsinálom én, de nem ijedt meg...

Hát, eddig még fúró nem volt a kezemben, de már sokat asszisztáltam a páromnak és tudtam én elméletben a csínját-bínját ... de azért kicsit ódzkodva álltam neki ma délután a hadműveletnek. Szerencsére a türelmetlenségem legyőzte az aggodalmaimat.
Az IKEA leírásai alapján meg tényleg laikusoknak is gyerekjáték - ezzel biztattam magam, miközben megpróbáltam kisilabizálni, hogy akkor milyen távolságba és mekkora lyukakat kell befúrni, meg hova mit kell felszerelni. Mivel a tükör hullámos, rögzítése azért nem annyira egyszerű és a precízség, ami nálunk a családban a férjem erénye, nem az enyém, szintén nem elhanyagolható szempont. Végül úgy döntöttem, hogy nem tartom be az előírásokat, hanem bejelölök két lyukat, fúrok, aztán majd meglátjuk a többit.

Az első lyuk egész jól sikerült, csak kétszer kellett kipiszkálnom a tiplit a falból (miután kalapáccsal nem sikerült bevernem a műanyagot a téglába - na erre szokta mondani az én mérnök férjem, hogy hiába erősködöm, a fizika törvényei nem fogják nekem megadni magukat - épp ezért nem szerettem én soha a fizikát! :)). Szóval, kivarázsoltam a tiplit a falból, hogy tovább mélyítsem a lyukat, ahova nem akart beférni. A fene gondolta, hogy tövig kell nyomni a falba azt a fúrót. Közben - még mielőtt totál szétforgácsoltam volna a csavar csillagfejét - arra is rájöttem, hogy mit kell átállítani a masinán, hogy ne be, hanem kifelé jöjjön a csavar. Büszkén nézegettem az első felszerelt konzolt, ami szerencsésen eltakarta a lyuk körül leomlott vakolat darabot. Ezen felbuzdulva nekiálltam a második lyuknak, de a fúró a lyuk felénél fellázadt, hiába erőltettem, csak nem akart tovább menni a falba. Ajjaj, kénytelen voltam telefonos segítséget kérni. - Vídia fúróval fúrtál? - kérdezett valamit a férjem kínaiul. - Várj, megnézem. Nem. Black&Deckerrel. - szerencsére nem videotelefonunk van, így nem láttam milyen képet vágott, de azért türelmesen elmagyarázta, hogy a vídia nem a fúrógép beceneve, hanem valami speciális hegy, amivel téglába meg betonba lehet fúrni. - Ja? Hát, mindig tanul valamit az ember lánya... Minthogy azt is megtudtam, hogy a másik fúrót valószínűleg kinyírtam a falfúrással. Nem baj, van még egy csomó másik a dobozban. Ja, hogy az mind más méret ...?

Értékes instrukciók birtokában, végül is felkerült további két rögzítő és végül a tükör is falra. Este még dicséretet is kaptam érte, hogy milyen szépen felszereltem. A fúró is megvan bocsájtva.

Na, jól van, lám-lám, boldogulnék én akár férfiak nélkül is ... DE MILYEN JÓ, HOGY NEM KELL!!!
A többi fúrnivalót meghagyom a férjemnek. Kivárom! A türelmet úgysem árt gyakorolnom.

Az ősz utolsó színfoltjai

2009-11-29T21:12:00.004+01:00

Tegnap hosszas harcok árán sikerült a hímneműeket elráncigálnom a gépek mellől (nem porszívóról, mosó, mosogatógépről van ám szó! - á ezek a gépek semmiféle vonzerőt nem gyakorolnak rájuk) és kituszkolni őket a házból egy kis friss levegő szívás és mozgás céljából, erdőt kerülni.
Végül az erdőt, a sár miatt, tényleg elkerültük, de a séta így is kellemes volt. Na, ha látnátok mit jelent nálunk a "séta"! Nem győztem loholni utánuk! De se baj, legalább egy minimál futás-programot is beiktattam. :)
Az egésznapos szemerkélés után végre a nap is előbújt, de nyilvánvaló volt, hogy nincs sok időnk, hiszen olyan gyorsan sötétedik. A fiúk egész úton számítógépekről beszélgettek, így ügyet sem vetettek rá, hogy a felszakadozott szürkés bárányfelhőket a lebukó nap vöröse enyhe rózsaszínre árnyalta, és hogy a horizont halvány narancsban úszott. A fák, bokrok legtöbbje már kopár, de én le-lemaradoztam, hogy az ősz utolsó színeiből összegyűjtsek egy csokorra valót. A vázában nem sokáig fog eltartani, de legalább fénykép formájában megőrzöm a szürke téli napokra.

Jótékony bál

2009-11-28T11:42:00.012+01:00

Hivatalosan alapítványi, vagy jótékonysági, de én továbbra is fenntartom, hogy jótékony is! Legalábbis azokra, akik ott voltak, szemmel láthatólag jótékonyan hatott a hétköznapokból való kikapcsolódás, szép ruhákban libbenés, frizura, smink, jó zene, tánc, buli-van hangulat.
Szokatlan időpontban, péntek este rendezték idén, de ez semmit nem rontott az est fényén (Határozott előnye számomra, hogy így nem tudtam egy egész napot a készüléssel tölteni, mégsem lett sokkal rosszabb a végeredmény. Ez is azt igazolja, hogy minden munka/tevékenység kitölti a rendelkezésére álló időt. :))

Gyerekeink révén több iskolában is érdekeltek vagyunk.
Azt mindenki tudja, hogy milyen kevés pénz jut az iskolákra, csökken az állami finanszírozás, ezáltal a tanárok, a tanulás becsülete stb, stb - ez nagyon sajnálatos, mert nagy-nagy szükség lenne kiművelt emberfőkre és megbecsült pedagógusokra.
Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Lehet például szidni a kormányt! Na, milyen ötlet? Ebben úgyis nagyon jók vagyunk! Egy apró szépséghibája van a dolognak: a helyzeten egy fikarcnyit sem javít. Én legalábbis nem emlékszem egyetlen kormányra sem, amelyik egy jó kis (jó sok) szidástól egyszer csak hirtelen megjavult volna és saját funkcionáriusai zsebének megtöltése helyett elkezdett volna gyorsan egy csomó pénzt pumpálni (a semmiből is akár) a kultúrába, oktatásba. Szóval síránkozás helyett (mellett) meg lehet próbálni tenni is valamit. Például rendezni minden évben alapítványi bált (papírgyűjtést, süteményvásárt stb.), aminek bevételéből aztán kis lépésekben lehet fejleszteni pl. az iskola eszközparkját.

A bálszervezést lehet jól csinálni, sok-sok lelkesedéssel (szülők, tanárok, iskolaigazgatók részéről), meg lehet ímmel-ámmal is. Ez utóbbi nehezen elképzelhetően szokott sikeres rendezvénybe torkollani. Egy szülői értekezleten az igazgató, nagy kedvetlenül, kelletlenül bemondta a hangosbemondóba, hogy nagyon kevés a pénze az iskolának, ezért idén újra megpróbálkoznának az alapítványi bállal, ami ugyan az utóbbi években nem sok sikerrel járt, de hát, talán majd idén... Aki a szülők közül esetleg szeretne egy ilyen rendezvényen részt venni, az jelentkezzen az osztályfőnököknél. Hogy-hogy nem, a szülők nem tolongtak. Így később az igazgató bejelentette, hogy a szülők érdektelensége miatt a bál ezévben is elmarad. (Micsoda gyalázatos szülők!!!)
Aztán (részben) ugyanezen gyalázatos szülők elé egy másik iskolában, kiáll az alapítványi kuratórium, vagy az szmk lelkes képviselője, és arra buzdítja őket, hogy : "Gyertek el az idei bálba is, legyünk együtt, beszélgessünk, együnk-igyunk feldíszített, gyertyafényes asztaloknál, érezzük jól magunkat! Klassz zenekart szerződtettünk, a szülők megint csábító tombola ajándékokat ajánlottak fel, szóval gyertek minél többen! Tavaly is szuper buli volt, idén is az lesz!" És az ilyen hívószó valahogy mindig jobban bejön ... ki érti ezt?

Szóval a tegnapi buli jó volt. Idén tényleg tudott játszani a zenekar (a tavalyi hagyott némi kívánnivalót maga után), bár nekünk túl sok volt a tingli-tangli zene, a jó kis pörgős roki rovására (ami az én ritmusom), de azért így is táncoltunk egy jót. Megszellőztettem a báli ruhámat, alkotókedvemet pedig a bál előtt műköröm díszítésben éltem ki. (Sajnos ezekkel az izékkel- bármilyen dekoratív virágokat pingáltam is rájuk - táncoláson kívül mást tevékenységet nemigen tudok végezni. Így kénytelen voltam leszerelni őket, attól tartva, hogy a család esetleg nem lelkesedett volna ma ebédre műköröm-pörköltért.)
Sajnos se ingyenes fogászati kezelést, sétarepülést, vezetéknélküli riasztórendszert, plüss békát, se dísztálat, tésztacsomagot, kávéskészletet, benzinutalványt nem nyertünk, viszont a tombolára kiadott pénzt mégsem érezzük kidobottnak, hiszen az iskola alapítványát támogattuk vele. Mennyivel jobb, mintha a sarki krimóban a félkarú rablóba dobáltuk volna bele, nem igaz?
Gyerekeink lassan kinőnek ebből az iskolából, ahova családi szinten már tizenkét éve járunk, de kedvenc tanerőinkkel megbeszéltük, hogy mi azért utána is visszajárunk majd támogatni az alapítványt, és - nem mellesleg- lelkes társaságban táncolni és bulizni egy jót.

Az én magyarságom

2009-11-21T16:56:00.010+01:00

Régóta érik már bennem ez a bejegyzés, csak eddig mindig valami negatív élmény (olvastam, hallottam valamit, ami felháborított) indított volna írásra. Most végre egy örömteli rádióműsor kapcsán merült fel bennem ismét a téma.

Szóval, mitől vagyok magyar? Először is magyarok a felmenőim, magyar az anyanyelvem, itt élek ebben az országban, amelynek szépséges helyeit volt szerencsém bejárni már gyerekkoromban is, most pedig igyekszem immár a gyerekeimmel megismertetni a hazájukat. Szeretek külföldre utazni, rengeteg felfedeznivaló vár a nagyvilágban, de bőven van még mit látni itthon is. Igen, ha átléped az osztrák határt a szántások geometriai alakúak, sehol egy gyom, a porták virágosak, tiszták. Jó lenne, ha itthon is olyan lenne, de azért a rend miatt mégsem költöznék át a sógorékhoz. (Mint ahogy a rend miatt akkor sem költöznék át Putzteufelék házába, amikor itthon a kupi épp rekordméreteket ölt. Mellesleg a nagyobb libacombért sem költöznék át.) Egyébként életemben egyszer tudtam örülni a gyomos szántóföldek látványának, de az felemelő volt. Máltáról jöttünk haza tavaly júniusban. Nagyon érdekes és különleges ország, a tenger körülötte meseszép, de néhány öntözött parkon kívül csak kaktuszokat látsz, talán leandert, de fű, erdő, az ott ismeretlen. Egy hét után annyira szomjaztam a zöldre, hogy még a gyomos szántóföldet is üdítőnek találtam, nem is beszélve a mi erdővel borított szépséges dombjainkról - valósággal dalolt a lelkem a repülőtértől hazáig.

Sokáig keresgéltem, hogy milyen illusztrációt tehetnék e bejegyzéshez, de nem volt könnyű dolgom. Nem tennék zászlót a házamra, mert szerintem nem kell demonstratívan hirdetni, hogy magyarok vagyunk (pláne itt, Magyarországon ez nem olyan különleges dolog, egyelőre :). Egész más persze, ha a nemzeti lobogót egy külföldi sportversenyen lengetik a szurkolók, akkor ott annak nyilván van létjogosultsága. Szóval, a zászlót elvetettem, bár ha a megfelelő helyen leng, mint pl. a legfelső árbocon az Olimpián, akkor nincs annál felemelőbb látvány.
Az mindig kiakaszt egyébként, amikor a nemzeti jelképeket politikai célra használják (tulajdonképpen semmit nem szeretek, ha politikai célra használnak, és nem csak a most aktuális h1n1 cirkuszra gondolok). Régen, még a rendszerváltás előtt, március 15-én büszkén tettem fel a kokárdát és mentem el az emlékhelyekhez koszorúzni. Akkor még nagyon is azt jelentette, hogy magyar vagyok. Egész addig, amíg gátlástalan, hataloméhes politikusok nem átaltak ezt is kisajátítani és az együvé tartozás helyett a megosztás eszközévé tenni. Azóta nem szeretem a kokárdát (a politikusokat már előtte sem szerettem). Végül mégis rátaláltam a fenti képre (kép innen), ami közel áll hozzám és nagyon remélem, hogy senki nem fogja politikai propaganda célra használni, mert akkor kénytelen lennék levenni innen, és azt sajnálnám.

Hogy milyen fontos nekem a magyarságom, azt arról is észreveszem, amikor görcsberándul a gyomrom, ha szidják az én hazámat. Ezt még külfölditől sosem hallottam, magyaroktól viszont egyre gyakrabban : "milyen szar ország ez, mielőbb le kell lépni innen" és hasonlók. Olyan, hogy "szar ország" nincsen, aki viszont ezzel a jelzővel illeti a saját országát az önmagán azért elgondolkozhatna. Akár politikus az illető, aki külföldön áskálódik, csak azért, hogy politikai tőkét kovácsoljon magának, akár magánember, aki saját sikertelensége feletti frusztrációját ily módon vezeti le. Ha nem gurulnék dühbe, sajnálni tudnám, de nagyon.
Mindezzel persze nem állítom azt, hogy rendben mennek nálunk a dolgok, mert nagyon is nagy bajok vannak a fejekben! Ezen viszont a gyalázkodás nemigen segít. A helyzet rossz, de nem reménytelen. Csak mindenkinek a saját portája előtti söprögetéssel kellene kezdeni. Másrészt mi az, hogy rossz? Minden relatív. Épp most olvastam Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia c. könyvét, s hát, az általa ábrázolt 70-es éveknél például szerintem sokkal jobb most. De lehet, hogy ez csak szubjektív érzésem. Nekem ugyanis akkor sem volt olyan rossz, mint ami a könyv hangulatából árad. Más országokhoz viszonyítani nem akarok. Se azokhoz, ahol minden sokkal rosszabb (és ezekből lényegesen több van a világban!!!), se azokhoz, ahol sok minden jobb. Ennek ugyanis, jelenlegi témám szempontjából, semmi értelme nem lenne, hiszen haza (nekem legalábbis) csak egy van. Szóval azzal nem vitatkozom, hogy vannak országok, ahol sok minden jobb, mint itthon, csak éppen azok történetesen mind mások hazái.

Visszatérve a rádióműsorra, ami végül ennek a bejegyzésnek a megírásához kedvet adott: a Kossuth rádió, A hely c. műsorának november 20-i adása volt. Magyarországon letelepedett külföldiekkel készített riport-sorozat péntekenként. Első részében itt élő hollandokat szólaltattak meg. Igazán tanulságos volt. Egy idézet: "Hollandiában már minden ki van találva ... Magyarországon olyan sok lehetőség van, hogy elképesztő! Csak látni kell ezeket a lehetőségeket és meg kell fogni a lehetőségeket." Úgy látszik ennek az észrevételéhez külföldinek kell lenni.

Magyarságom legértékesebb kincse a mi gyönyörű és különleges nyelvünk, amit külföldi legyen a talpán, aki képes elsajátítani. Megszállott nyelvtanuló vagyok, jól elboldogulok angolul, németül, olaszul, nemcsak hétköznapi kommunikáció szintjén, hanem eszméket is tudok cserélni, érvelni, vitázni mindenféle témában. Mégis, sosem áltattam magam azzal, hogy bármely idegen nyelvből olyan árnyalatnyi finomságokat meg fogok érteni és pláne ki fogok tudni fejezni, amit magyarul könnyedén megteszek. (Mindjárt idézek egy jópofa verset, amelynek a szerzője valahogy hasonlóképpen van ezzel, mint én) A szójátékokról nem is beszélve! Szójáték nélkül persze lehet élni, de a mi családunkban ez szerves része a beszélgetéseknek. Szerencsére már a gyerekek is mesterei a szócsavarásnak, asszociálásnak és a virágnyelven való beszédnek. Ma pl. épp azon morfondíroztunk közösen, hogy a különböző igekötők hogyan változtatják meg a "csinál" ige jelentését.Természetesen nagy nevetések táptalaja ez. (zongorázd csak végig! :) Ja igen, a viccek és a sorok között olvasás! Nem tudom mennyi időt kell élni ahhoz egy idegen országban, hogy ezt megtanulja az ember. És egyáltalán meg lehet-e tanulni egy egész kultúrát vagy ehhez nemzedékek tudása kell?

Végül itt az igért vers:

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol” elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!

Mai desszert

2009-11-15T14:04:00.006+01:00

Osztatlan sikere volt a mai desszertnek, amelynek receptjét a képen látható újságban találtam. Én csak néha-néha veszek ilyen magazint, mert általában az a sorsa, hogy végiglapozom, megnézegetem, aztán kerül a süllyesztőbe, a konyhában meg a jól ismert, kipróbált, fejből tudott receptek alapján sül-fő a hétvégi ebéd. Ha valami újra vágyom, gyorsan beguglizom az itthon lévő alapanyagokat és ha kidob valami ötletet, az alapján improvizálok.
Ha már itt ingyen reklámot csinálok az újságnak, eszembe jutott, hogy egy régi tanítványom, egy főzős újság szerkesztője (nem ezé) mesélte, hogy milyen hatalmas piaca van ezeknek a magazinoknak. Újságos standokon néztem is már sokszor csodálkozva, hogy hogyan él meg ennyi ilyen hetilap, hiszen elképzelhetetlen, hogy az emberek folyton új dolgokkal kísérleteznének a konyhában. Márcsak azért is, mert ha ez lenne a jellemző, akkor az utcán csupa mosolygós, boldog emberrel találkoznánk, hiszen a sütés-főzés alkotás, ami örömet ad és ráadásul általában több embert is boldoggá tesz a szakács ... már ha szívvel lélekkel alkotja az ételeket! Szóval az utcán általában nem ezt látjuk. De akkor ki és miért veszi meg ezeket a lapokat???
Azt hiszem álmot vásárolunk! Nézegetjük a szép ételfotókat, ábrándozunk egy kicsit, talán a nyál is összefut a szánkban, megfogadjuk, hogy a legcsábítóbbakat elkészítjük ... majd ha egy kicsit több időnk lesz ... esetleg a hétvégén ... vagy a jövő héten... (Bár akkorra megjelenik a következő szám, ismét ínycsiklandozó finomságok igéretével a címlapon, hívogatóan, pénztárca nyitogatóan.)
Vajon ilyen okból van olyan nagy sikere a gasztroblogoknak is? Virtuális élvezkedés?

Na jöjjön akkor a recept. (Nagyfiam kifejezett kérése, hogy lehetőleg ne tüntessem el a receptet, mert nagyon szeretné, ha máskor is megcsinálnám! Hová tehetném jobb helyre, mint ide? Itt biztosan megtalálom legközelebb) Most igazi recept, pontos hozzávalókkal, leírással, merthogy ezt - szokásomtól eltérően - nem én improvizáltam össze. Persze tudom, hogy úgy illett volna, hogy lefényképezzem a kész finomságot, de ez akkor eszembe sem jutott. Most pedig már egy morzsa sincs belőle. Egyébként sem török gasztroblogger babérokra. Másrészt bízom én a ti képzelőerőtökben. :) Még jobb, ha kipróbáljátok. Nagyon finom!

Fahéjas-tésztamorzsás alma

Hv: 4 db nagy alma, 4 dkg aszalt vörösáfonya (én mazsolát használtam), 0.4 dl sütőrum, 4 ek+8 dkg kristálycukor, 11 dkg vaj+a formához (10-zel is kifogástalan volt! 11 dekás vajat nem találtam a sarki boltban :))), 1 csipet őrölt fahéj, 6 dkg rétesliszt, 4 dkg mandulapehely (ez nem tudom mi, én szeletelt mandulát tettem bele), só

1. Osszuk a meghámozott almákat 4-4 cikkre és vágjuk ki a magházukat (én fele ekkorára vágtam). Áztassuk a rumba az áfonyát/mazsolát.
2. Karamellizáljuk világosra a 4 ek cukrot. A tűzről levéve adjunk hozzá 3 dkg vajat, és addig kevergessük, amíg a massza dermedni kezd. Forgassuk bele az almát, és lassú tűzön addig pároljuk, amíg a keletkező lé elpárolog. Adjuk hozzá az áfonyát/mazsolát, ízesítsük a fahéjjal, és tegyük a vajjal kikent tűzálló edénybe.
3. Keverjük össze a lisztet a mandulával, 8 dkg cukorral és 1 csipet sóval. Gyúrjuk morzsalékosra a többi vajjal együtt, szórjuk az almára, és süssük 165 fokra előmelegített sütőben 30 percig.

A tibeti öt

2009-11-12T10:48:00.022+01:00

Ezt a cikket (a link már sajnos nem működik, de keresőbe ezt beírva előhozható: magazin/ezoteria/cikk/orok_fiatalsag_8211_nemcsak_mitosz) az unokahúgomtól kaptam a múlt héten és most továbbadom itt annak, aki erre jár és akit érdekel. Már többször is írtam róla, hogy évek óta jógázom és odáig vagyok az ashtanga jógáért, sok mindent is köszönhetek neki. A teljes gyakorlatsor azonban nagyon hosszú és a mindennapokba nem fér bele másfél-két órányi jógázás. Az öt tibeti rítus azonban tényleg beilleszthető a mindennapokba, ezért a cikk hatására el is kezdtem csinálni őket.
A cikk egy kissé hatásvadászan van megírva, de lehet, hogy valakinek épp ez kell, hogy belevágjon. Nagy óvatosságra int az ismétlésszám tekintetében, ami indokolt is lehet azoknál akik soha nem mozogtak vagy nem jógáztak még. Bizonyos gyakorlatok közti egy perces lazítás szintén túlzásnak tűnik, bár ha valaki ráér, a pihenés sosem árt. :) (Azért 21 ismétlésnél 42 percig csak "heverészni"...?)
Csodát nem várok, de ha tényleg sikerül minden nap elvégezni az öt tibeti rítust, annak biztos lesz jó hatása. Leginkább az így ősz tájékán drasztikus zuhanásba kezdő energia-szintemet szeretném felturbózni. Ha esetleg az ősz hajszálaim is visszafeketednek azt majd megírom. :)))

Próbáltam videót találni (mondjuk valami klassz fiatal pasit ;), de mindegyikben találtam valami kivetnivalót. Ebben is, amit ide beteszek (szerintem túl gyorsan csinálja, sőt, szinte kapkodva, ami teljességgel ellentmond a jóga elveinek. Na és kicsit túlkoros is nekem az ürge :).
Előnye viszont, hogy mind az öt gyakorlatot bemutatja. Ha valaki ez alapján akarja kipróbálni, csinálja sokkal lassabban!!!

(A fenti kép: innen)

Olaszország - külföldi szemmel

2009-11-07T20:57:00.006+01:00

Római olasztanárom, Monica mesélte, hogy a külföldiek (főleg angolok, amerikaiak) körében az utóbbi időben olyan népszerű lett a Toszkánába költözés, hogy az ingatlanárak az egekbe szöktek. Egy átlag olasz meg sem engedheti már magának, hogy Toszkánában házat vegyen. És miután Toszkána kezd megtelni külföldiekkel, mennek tovább (mármint a külföldiek), például Umbriába. Miközben az olasz fiatalok Amerikába, Ausztráliába vágyódnak vagy mennek is! Marha jó ez! Úgy látszik, mindenkinek ott nem jó, ahová született. Vagy csak messziről minden csábítóbb, mint amikor már benne él az ember?

Rómából hazatérve kezdtem el olvasni ezt a könyvet. (Hátha elmegy a kedvem az odaköltözéstől. :))) Egy amerikai nő (Marlena de Blasi) írta, aki olasz férjével él Olaszországban. Ebben a könyvében, Umbriában, Orvieto városában várnak arra, hogy rendbehozzák az ő pénzükön azt a palotát, jobban mondva palazzo-t (mert az olasz szó azért mást jelent, mint a fordításban használt magyar), amiben aztán majd bérlőként élnek.
Az ő (egy külföldi) szemén keresztül nézve az olaszokat, az életmódjukat, a játszmáikat, kaphatunk egy kis (persze szubjektív) betekintést arról, hogy milyen az, ha valaki külföldiként akar beilleszkedni. Vagy éppen ha nem akar annyira beilleszkedni.
Mit jelent egy kézfogás? Hogy kell értelmezni Olaszországban egy ígéretet, határidőt? Át tudja-e venni egy más mentalitású külföldi az olaszok "majd kialakul" szemléletét? Helyes-e ha egy demokratikus amerikai, idegenként, megpróbálja áthágni a társadalmi rangkórság szabta korlátokat?
Érdekes könyv. Még nem döntöttem el, hogy jó lenne-e nekem, ha Olaszországban élnék egy ideig. Mondjuk nem is aktuális per pillanat a téma, de azért izgatja a fantáziámat. Minden esetre az olaszomat csiszolgatom tovább. Ki tudja mit hoz a jövő...?

Újabb blogdíj

2009-11-04T15:31:00.005+01:00

Náncsi és kacskaringópia után most Csillától is megkaptam a legújabb blogdíjat, igazán illik már kitennem. Köszönöm mindhármótoknak.

Az a helyzet, hogy utoljára talán általános iskolás koromban kaptam annyi díjat, mint itt most néhány hónap alatt a blogvilágban. Már megérte elkezdeni blogolni. :)

Ha már ennyire aktuális a téma, megpróbálom felidézni, hogy milyen díjakat is kaptam én életemben.
Hát, például minden évben kaptam jókislányságért, tanulmányi eredményért, aztán azért is, mert az úttörő ahol tud segít. Egyszer rajzoltam egy tűzvédelmi plakátot, amivel szintén díjat nyertem. Általánosban kaptam még őrsvezetőségért is (életem eddigi legmagasabb vezetői pozíciója! :)). Aztán akkor még annyira jó(kislány) voltam, hogy versenyzésre is rá tudtak venni a tanárok (pedig amúgy nem vagyok az a versenyző típus), így begyűjtöttem egy-két oklevelet matekversenyeken és - bár ezt félve írom le, mert igazából olyan ciki ez manapság politikailag - egyszer a "Ki tud többet a Szovjetúnióról?" versenyen is továbbjutott a csapatunk. Mentségemre szóljon, hogy azon a versenyen sem jószántamból, hanem erős tanári ráhatásra vettem részt, igaz súlyosbító tényezőként, bűnszövetkezetben követtük el a dolgot néhány szintén "önkéntes"(en kijelölt) osztálytársammal.
Aztán voltam én egyszer a "hónap üzletkötője" is. Úgy biz ám, én, mint üzletkötő! Számomra ez csak annak a bizonyítéka volt, hogy véletlenek márpedig vannak. :)
Na ezt most én itt nyilvánosságra hozom, aztán ha még egyszer arra vetemednék életemben, hogy üzletkötőnek jelentkezzem, majd jól utánam néznek az Interneten, megtalálják az én kis kompromittáló blogomat, oszt lőttek lesz a jó zsíros állásnak! Ebből is látszik, hogy milyen veszélyes dolog ez a blogírás, úgyhogy meg is érdemlik az ilyen bátor emberkék, hogy díjakkal jól ellássák egymást. :))

A továbbadással most bajban vagyok, mert szokásos jelöltjeim már mind megkapták. Hugomumnak küldöm, de el kell jönnie érte, mert nem lehet nála kommentelni és odaítélném még Mártának, akinek a blogjára (Szösszenetek) nemrég találtam rá. És egy tipp: akinek van kedve írja meg, hogy ő milyen díjakat kapott. Én szívesen olvasnám.

Ősz - a vetkőztető

2009-11-02T16:47:00.006+01:00

Tűnékeny ajándék volt a szép sárga ruha. Elég volt egyetlen fagyos éjszaka, hogy az ősz csupaszra vetkőztesse a diófánkat. Így didereghet mostmár tavaszig, hacsak a tél időnként meg nem szánja egy-egy hósipkával.
Örüljünk hát a szép ruhánknak, amíg rajtunk van és ha mégis meg kell válnunk tőle, reméljük, hogy nem gonosz, fagyos, hanem simogató, meleg kezek hámozzák le rólunk. ;)

És hogy hová tűnt a szép báli ruha? Barna levélszőnyeggé alakult: