Az én magyarságom

Régóta érik már bennem ez a bejegyzés, csak eddig mindig valami negatív élmény (olvastam, hallottam valamit, ami felháborított) indított volna írásra. Most végre egy örömteli rádióműsor kapcsán merült fel bennem ismét a téma.

Szóval, mitől vagyok magyar? Először is magyarok a felmenőim, magyar az anyanyelvem, itt élek ebben az országban, amelynek szépséges helyeit volt szerencsém bejárni már gyerekkoromban is, most pedig igyekszem immár a gyerekeimmel megismertetni a hazájukat. Szeretek külföldre utazni, rengeteg felfedeznivaló vár a nagyvilágban, de bőven van még mit látni itthon is. Igen, ha átléped az osztrák határt a szántások geometriai alakúak, sehol egy gyom, a porták virágosak, tiszták. Jó lenne, ha itthon is olyan lenne, de azért a rend miatt mégsem költöznék át a sógorékhoz. (Mint ahogy a rend miatt akkor sem költöznék át Putzteufelék házába, amikor itthon a kupi épp rekordméreteket ölt. Mellesleg a nagyobb libacombért sem költöznék át.) Egyébként életemben egyszer tudtam örülni a gyomos szántóföldek látványának, de az felemelő volt. Máltáról jöttünk haza tavaly júniusban. Nagyon érdekes és különleges ország, a tenger körülötte meseszép, de néhány öntözött parkon kívül csak kaktuszokat látsz, talán leandert, de fű, erdő, az ott ismeretlen. Egy hét után annyira szomjaztam a zöldre, hogy még a gyomos szántóföldet is üdítőnek találtam, nem is beszélve a mi erdővel borított szépséges dombjainkról - valósággal dalolt a lelkem a repülőtértől hazáig.

Sokáig keresgéltem, hogy milyen illusztrációt tehetnék e bejegyzéshez, de nem volt könnyű dolgom. Nem tennék zászlót a házamra, mert szerintem nem kell demonstratívan hirdetni, hogy magyarok vagyunk (pláne itt, Magyarországon ez nem olyan különleges dolog, egyelőre :). Egész más persze, ha a nemzeti lobogót egy külföldi sportversenyen lengetik a szurkolók, akkor ott annak nyilván van létjogosultsága. Szóval, a zászlót elvetettem, bár ha a megfelelő helyen leng, mint pl. a legfelső árbocon az Olimpián, akkor nincs annál felemelőbb látvány.
Az mindig kiakaszt egyébként, amikor a nemzeti jelképeket politikai célra használják (tulajdonképpen semmit nem szeretek, ha politikai célra használnak, és nem csak a most aktuális h1n1 cirkuszra gondolok). Régen, még a rendszerváltás előtt, március 15-én büszkén tettem fel a kokárdát és mentem el az emlékhelyekhez koszorúzni. Akkor még nagyon is azt jelentette, hogy magyar vagyok. Egész addig, amíg gátlástalan, hataloméhes politikusok nem átaltak ezt is kisajátítani és az együvé tartozás helyett a megosztás eszközévé tenni. Azóta nem szeretem a kokárdát (a politikusokat már előtte sem szerettem). Végül mégis rátaláltam a fenti képre (kép innen), ami közel áll hozzám és nagyon remélem, hogy senki nem fogja politikai propaganda célra használni, mert akkor kénytelen lennék levenni innen, és azt sajnálnám.

Hogy milyen fontos nekem a magyarságom, azt arról is észreveszem, amikor görcsberándul a gyomrom, ha szidják az én hazámat. Ezt még külfölditől sosem hallottam, magyaroktól viszont egyre gyakrabban : "milyen szar ország ez, mielőbb le kell lépni innen" és hasonlók. Olyan, hogy "szar ország" nincsen, aki viszont ezzel a jelzővel illeti a saját országát az önmagán azért elgondolkozhatna. Akár politikus az illető, aki külföldön áskálódik, csak azért, hogy politikai tőkét kovácsoljon magának, akár magánember, aki saját sikertelensége feletti frusztrációját ily módon vezeti le. Ha nem gurulnék dühbe, sajnálni tudnám, de nagyon.
Mindezzel persze nem állítom azt, hogy rendben mennek nálunk a dolgok, mert nagyon is nagy bajok vannak a fejekben! Ezen viszont a gyalázkodás nemigen segít. A helyzet rossz, de nem reménytelen. Csak mindenkinek a saját portája előtti söprögetéssel kellene kezdeni. Másrészt mi az, hogy rossz? Minden relatív. Épp most olvastam Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia c. könyvét, s hát, az általa ábrázolt 70-es éveknél például szerintem sokkal jobb most. De lehet, hogy ez csak szubjektív érzésem. Nekem ugyanis akkor sem volt olyan rossz, mint ami a könyv hangulatából árad. Más országokhoz viszonyítani nem akarok. Se azokhoz, ahol minden sokkal rosszabb (és ezekből lényegesen több van a világban!!!), se azokhoz, ahol sok minden jobb. Ennek ugyanis, jelenlegi témám szempontjából, semmi értelme nem lenne, hiszen haza (nekem legalábbis) csak egy van. Szóval azzal nem vitatkozom, hogy vannak országok, ahol sok minden jobb, mint itthon, csak éppen azok történetesen mind mások hazái.

Visszatérve a rádióműsorra, ami végül ennek a bejegyzésnek a megírásához kedvet adott: a Kossuth rádió, A hely c. műsorának november 20-i adása volt. Magyarországon letelepedett külföldiekkel készített riport-sorozat péntekenként. Első részében itt élő hollandokat szólaltattak meg. Igazán tanulságos volt. Egy idézet: "Hollandiában már minden ki van találva ... Magyarországon olyan sok lehetőség van, hogy elképesztő! Csak látni kell ezeket a lehetőségeket és meg kell fogni a lehetőségeket." Úgy látszik ennek az észrevételéhez külföldinek kell lenni.

Magyarságom legértékesebb kincse a mi gyönyörű és különleges nyelvünk, amit külföldi legyen a talpán, aki képes elsajátítani. Megszállott nyelvtanuló vagyok, jól elboldogulok angolul, németül, olaszul, nemcsak hétköznapi kommunikáció szintjén, hanem eszméket is tudok cserélni, érvelni, vitázni mindenféle témában. Mégis, sosem áltattam magam azzal, hogy bármely idegen nyelvből olyan árnyalatnyi finomságokat meg fogok érteni és pláne ki fogok tudni fejezni, amit magyarul könnyedén megteszek. (Mindjárt idézek egy jópofa verset, amelynek a szerzője valahogy hasonlóképpen van ezzel, mint én) A szójátékokról nem is beszélve! Szójáték nélkül persze lehet élni, de a mi családunkban ez szerves része a beszélgetéseknek. Szerencsére már a gyerekek is mesterei a szócsavarásnak, asszociálásnak és a virágnyelven való beszédnek. Ma pl. épp azon morfondíroztunk közösen, hogy a különböző igekötők hogyan változtatják meg a "csinál" ige jelentését.Természetesen nagy nevetések táptalaja ez. (zongorázd csak végig! :) Ja igen, a viccek és a sorok között olvasás! Nem tudom mennyi időt kell élni ahhoz egy idegen országban, hogy ezt megtanulja az ember. És egyáltalán meg lehet-e tanulni egy egész kultúrát vagy ehhez nemzedékek tudása kell?

Végül itt az igért vers:

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol” elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!

Mai desszert

Osztatlan sikere volt a mai desszertnek, amelynek receptjét a képen látható újságban találtam. Én csak néha-néha veszek ilyen magazint, mert általában az a sorsa, hogy végiglapozom, megnézegetem, aztán kerül a süllyesztőbe, a konyhában meg a jól ismert, kipróbált, fejből tudott receptek alapján sül-fő a hétvégi ebéd. Ha valami újra vágyom, gyorsan beguglizom az itthon lévő alapanyagokat és ha kidob valami ötletet, az alapján improvizálok.
Ha már itt ingyen reklámot csinálok az újságnak, eszembe jutott, hogy egy régi tanítványom, egy főzős újság szerkesztője (nem ezé) mesélte, hogy milyen hatalmas piaca van ezeknek a magazinoknak. Újságos standokon néztem is már sokszor csodálkozva, hogy hogyan él meg ennyi ilyen hetilap, hiszen elképzelhetetlen, hogy az emberek folyton új dolgokkal kísérleteznének a konyhában. Márcsak azért is, mert ha ez lenne a jellemző, akkor az utcán csupa mosolygós, boldog emberrel találkoznánk, hiszen a sütés-főzés alkotás, ami örömet ad és ráadásul általában több embert is boldoggá tesz a szakács ... már ha szívvel lélekkel alkotja az ételeket! Szóval az utcán általában nem ezt látjuk. De akkor ki és miért veszi meg ezeket a lapokat???
Azt hiszem álmot vásárolunk! Nézegetjük a szép ételfotókat, ábrándozunk egy kicsit, talán a nyál is összefut a szánkban, megfogadjuk, hogy a legcsábítóbbakat elkészítjük ... majd ha egy kicsit több időnk lesz ... esetleg a hétvégén ... vagy a jövő héten... (Bár akkorra megjelenik a következő szám, ismét ínycsiklandozó finomságok igéretével a címlapon, hívogatóan, pénztárca nyitogatóan.)
Vajon ilyen okból van olyan nagy sikere a gasztroblogoknak is? Virtuális élvezkedés?

Na jöjjön akkor a recept. (Nagyfiam kifejezett kérése, hogy lehetőleg ne tüntessem el a receptet, mert nagyon szeretné, ha máskor is megcsinálnám! Hová tehetném jobb helyre, mint ide? Itt biztosan megtalálom legközelebb) Most igazi recept, pontos hozzávalókkal, leírással, merthogy ezt - szokásomtól eltérően - nem én improvizáltam össze. Persze tudom, hogy úgy illett volna, hogy lefényképezzem a kész finomságot, de ez akkor eszembe sem jutott. Most pedig már egy morzsa sincs belőle. Egyébként sem török gasztroblogger babérokra. Másrészt bízom én a ti képzelőerőtökben. :) Még jobb, ha kipróbáljátok. Nagyon finom!

Fahéjas-tésztamorzsás alma

Hv: 4 db nagy alma, 4 dkg aszalt vörösáfonya (én mazsolát használtam), 0.4 dl sütőrum, 4 ek+8 dkg kristálycukor, 11 dkg vaj+a formához (10-zel is kifogástalan volt! 11 dekás vajat nem találtam a sarki boltban :))), 1 csipet őrölt fahéj, 6 dkg rétesliszt, 4 dkg mandulapehely (ez nem tudom mi, én szeletelt mandulát tettem bele), só

1. Osszuk a meghámozott almákat 4-4 cikkre és vágjuk ki a magházukat (én fele ekkorára vágtam). Áztassuk a rumba az áfonyát/mazsolát.
2. Karamellizáljuk világosra a 4 ek cukrot. A tűzről levéve adjunk hozzá 3 dkg vajat, és addig kevergessük, amíg a massza dermedni kezd. Forgassuk bele az almát, és lassú tűzön addig pároljuk, amíg a keletkező lé elpárolog. Adjuk hozzá az áfonyát/mazsolát, ízesítsük a fahéjjal, és tegyük a vajjal kikent tűzálló edénybe.
3. Keverjük össze a lisztet a mandulával, 8 dkg cukorral és 1 csipet sóval. Gyúrjuk morzsalékosra a többi vajjal együtt, szórjuk az almára, és süssük 165 fokra előmelegített sütőben 30 percig.

A tibeti öt

Ezt a cikket az unokahúgomtól kaptam a múlt héten és most továbbadom itt annak, aki erre jár és akit érdekel. Már többször is írtam róla, hogy évek óta jógázom és odáig vagyok az ashtanga jógáért, sok mindent is köszönhetek neki. A teljes gyakorlatsor azonban nagyon hosszú és a mindennapokba nem fér bele másfél-két órányi jógázás. Az öt tibeti rítus azonban tényleg beilleszthető a mindennapokba, ezért a cikk hatására el is kezdtem csinálni őket.
A cikk egy kissé hatásvadászan van megírva, de lehet, hogy valakinek épp ez kell, hogy belevágjon. Nagy óvatosságra int az ismétlésszám tekintetében, ami indokolt is lehet azoknál akik soha nem mozogtak vagy nem jógáztak még. Bizonyos gyakorlatok közti egy perces lazítás szintén túlzásnak tűnik, bár ha valaki ráér, a pihenés sosem árt. :) (Azért 21 ismétlésnél 42 percig csak "heverészni"...?)
Csodát nem várok, de ha tényleg sikerül minden nap elvégezni az öt tibeti rítust, annak biztos lesz jó hatása. Leginkább az így ősz tájékán drasztikus zuhanásba kezdő energia-szintemet szeretném felturbózni. Ha esetleg az ősz hajszálaim is visszafeketednek azt majd megírom. :)))

Próbáltam videót találni (mondjuk valami klassz fiatal pasit ;), de mindegyikben találtam valami kivetnivalót. Ebben is, amit ide beteszek (szerintem túl gyorsan csinálja, sőt, szinte kapkodva, ami teljességgel ellentmond a jóga elveinek. Na és kicsit túlkoros is nekem az ürge :).
Előnye viszont, hogy mind az öt gyakorlatot bemutatja. Ha valaki ez alapján akarja kipróbálni, csinálja sokkal lassabban!!!


(A fenti kép: innen)

Olaszország - külföldi szemmel

Római olasztanárom, Monica mesélte, hogy a külföldiek (főleg angolok, amerikaiak) körében az utóbbi időben olyan népszerű lett a Toszkánába költözés, hogy az ingatlanárak az egekbe szöktek. Egy átlag olasz meg sem engedheti már magának, hogy Toszkánában házat vegyen. És miután Toszkána kezd megtelni külföldiekkel, mennek tovább (mármint a külföldiek), például Umbriába. Miközben az olasz fiatalok Amerikába, Ausztráliába vágyódnak vagy mennek is! Marha jó ez! Úgy látszik, mindenkinek ott nem jó, ahová született. Vagy csak messziről minden csábítóbb, mint amikor már benne él az ember?

Rómából hazatérve kezdtem el olvasni ezt a könyvet. (Hátha elmegy a kedvem az odaköltözéstől. :))) Egy amerikai nő (Marlena de Blasi) írta, aki olasz férjével él Olaszországban. Ebben a könyvében, Umbriában, Orvieto városában várnak arra, hogy rendbehozzák az ő pénzükön azt a palotát, jobban mondva palazzo-t (mert az olasz szó azért mást jelent, mint a fordításban használt magyar), amiben aztán majd bérlőként élnek.
Az ő (egy külföldi) szemén keresztül nézve az olaszokat, az életmódjukat, a játszmáikat, kaphatunk egy kis (persze szubjektív) betekintést arról, hogy milyen az, ha valaki külföldiként akar beilleszkedni. Vagy éppen ha nem akar annyira beilleszkedni.
Mit jelent egy kézfogás? Hogy kell értelmezni Olaszországban egy ígéretet, határidőt? Át tudja-e venni egy más mentalitású külföldi az olaszok "majd kialakul" szemléletét? Helyes-e ha egy demokratikus amerikai, idegenként, megpróbálja áthágni a társadalmi rangkórság szabta korlátokat?
Érdekes könyv. Még nem döntöttem el, hogy jó lenne-e nekem, ha Olaszországban élnék egy ideig. Mondjuk nem is aktuális per pillanat a téma, de azért izgatja a fantáziámat. Minden esetre az olaszomat csiszolgatom tovább. Ki tudja mit hoz a jövő...?

Újabb blogdíj

Náncsi és kacskaringópia után most Csillától is megkaptam a legújabb blogdíjat, igazán illik már kitennem. Köszönöm mindhármótoknak.

Az a helyzet, hogy utoljára talán általános iskolás koromban kaptam annyi díjat, mint itt most néhány hónap alatt a blogvilágban. Már megérte elkezdeni blogolni. :)

Ha már ennyire aktuális a téma, megpróbálom felidézni, hogy milyen díjakat is kaptam én életemben.
Hát, például minden évben kaptam jókislányságért, tanulmányi eredményért, aztán azért is, mert az úttörő ahol tud segít. Egyszer rajzoltam egy tűzvédelmi plakátot, amivel szintén díjat nyertem. Általánosban kaptam még őrsvezetőségért is (életem eddigi legmagasabb vezetői pozíciója! :)). Aztán akkor még annyira jó(kislány) voltam, hogy versenyzésre is rá tudtak venni a tanárok (pedig amúgy nem vagyok az a versenyző típus), így begyűjtöttem egy-két oklevelet matekversenyeken és - bár ezt félve írom le, mert igazából olyan ciki ez manapság politikailag - egyszer a "Ki tud többet a Szovjetúnióról?" versenyen is továbbjutott a csapatunk. Mentségemre szóljon, hogy azon a versenyen sem jószántamból, hanem erős tanári ráhatásra vettem részt, igaz súlyosbító tényezőként, bűnszövetkezetben követtük el a dolgot néhány szintén "önkéntes"(en kijelölt) osztálytársammal.
Aztán voltam én egyszer a "hónap üzletkötője" is. Úgy biz ám, én, mint üzletkötő! Számomra ez csak annak a bizonyítéka volt, hogy véletlenek márpedig vannak. :)
Na ezt most én itt nyilvánosságra hozom, aztán ha még egyszer arra vetemednék életemben, hogy üzletkötőnek jelentkezzem, majd jól utánam néznek az Interneten, megtalálják az én kis kompromittáló blogomat, oszt lőttek lesz a jó zsíros állásnak! Ebből is látszik, hogy milyen veszélyes dolog ez a blogírás, úgyhogy meg is érdemlik az ilyen bátor emberkék, hogy díjakkal jól ellássák egymást. :))

A továbbadással most bajban vagyok, mert szokásos jelöltjeim már mind megkapták. Hugomumnak küldöm, de el kell jönnie érte, mert nem lehet nála kommentelni és odaítélném még Mártának, akinek a blogjára (Szösszenetek) nemrég találtam rá. És egy tipp: akinek van kedve írja meg, hogy ő milyen díjakat kapott. Én szívesen olvasnám.

Ősz - a vetkőztető

Tűnékeny ajándék volt a szép sárga ruha. Elég volt egyetlen fagyos éjszaka, hogy az ősz csupaszra vetkőztesse a diófánkat. Így didereghet mostmár tavaszig, hacsak a tél időnként meg nem szánja egy-egy hósipkával.
Örüljünk hát a szép ruhánknak, amíg rajtunk van és ha mégis meg kell válnunk tőle, reméljük, hogy nem gonosz, fagyos, hanem simogató, meleg kezek hámozzák le rólunk. ;)

És hogy hová tűnt a szép báli ruha? Barna levélszőnyeggé alakult:

Halottak Napja

- Dávid, eljössz velem a temetőbe? - kérdezte Mariann, lelke mélyén nemleges választ remélve.
- Persze, szívem, ne menj egyedül .... bár tudod, hogy mi a véleményem a temető kultuszról. - Igen, nagyon jól tudta, hogy Dávid szerint a temetők a képmutatás fellegvárai. A férje ki nem állhatta a hivalkodó síremlékeket és a halottak napján egymást túllicitáló rokonokat, ki visz több, nagyobb, drágább krizantémot, koszorút, mécsest a sírra. Az elhunytról szó sem esett, bár Dávid szerint sokszor jobb is volt úgy. Pláne nem tudta elviselni azokat a nőket, akik állandóan szekírozták a férjüket, amíg élt, de a halála után hatalmas síremléket állítottak és szorgalmasan, nagy virágcsokrokkal jártak a temetőbe és még ők szólták meg azokat, akik bánatukat magukban hordták, szerettüket csendben, otthon gyászolták és nem hivalkodó külsőségekkel a külvilág felé. "Hát persze, egy halott férjet sokkal könnyebb szeretni."- jegyezte meg ilyenkor cinikusan Dávid. Mariann nem is bánta ezért, ha férje kimarad a temetőlátogatásokból. Sok mindenben egyetértett ugyan vele, de igazán nem szeretett volna családi sértődést.
- Nem baj ám, ha itthon maradsz, szívesen megyek egyedül. - szólalt meg az asszony.
- Tényleg nem bánod? - kérdezte a férfi megkönnyebbülve, és csak magában tette hozzá, hogy milyen jó, mert nagyon nem szerette volna elmulasztani a meccset, ami fél óra múlva kezdődik a tévében.
Általában nem engedte, hogy az asszony sötétedés után egyedül mászkáljon a temetőben, ezért mindig elkísérte, de ma, halottak napján nem féltette, hiszen ilyenkor tele van a temető emberekkel.

Mariann örült, hogy egyedül mehet. Az utóbbi években megszerette a temetőket. Talán öregszem, barátkozom a hellyel - gondolta néha magában. Nem szomorúan, inkább mosolyogva, hiszen így, ötvenhez közel sem érezte magát öregnek. Lelke mélyén még a középkorúság ellen is berzenkedett, bár belátta, hogy bizony már ebbe a kategóriába tartozik.
Leállította a kocsit a temető előtti parkolóban. Alig talált helyet, sokan jöttek gyertyát gyújtani. Napközben ő is volt már kint a családdal. Szerencsére a szülei is élnek még, együtt látogatták végig a rokonok sírjait, kihozták a virágokat, gyújtottak mécsest.

Most a saját maga kedvéért jött, a hangulatért. Lassan bandukolt az alkonyatban a sírok közti keskeny ösvényeken. Meg-megállt, hogy elolvasson egy sírfelíratot, vagy meglepődve fedezte fel egy-egy régi ismerős nevét és elszörnyülködött, hogy ez is meghalt, az is meghalt. A csípős novemberi szél befurakodott a gallérja alá, ezért szorosabbra tekerte nyaka körül a sálat. Képmutatás vagy sem, a sok-sok virág és mécses, a gondozott sírok mégis szép, megnyugtató látvány - gondolta és eszébe jutott, amikor gyerekkorában a nagyapjával sétált ilyenkor a temetőben. Nem voltak saját halottjaik abban a városban, ahol éltek, így a temetőlátogatáshoz nem kapcsolódott gyász és szomorúság. Elmosolyodott magában, ahogy felidézte azt a borzongató izgalmat, amit kislánykorában a gyertyák fényében imbolygó árnyak keltettek benne a halottak napi temetőben. Aztán később, kamaszkorában és fiatal felnőttként már nem szerette a temetőket. A halál is tabutéma volt. A családban sem beszéltek róla és ő is mindig elhessegette a gondolatot. Nem volt hajlandó a halálra gondolni, nem tudott vele mit kezdeni, túlságosan felzaklatta, inkább hárított.

- Szia Mariann! - riasztotta fel gondolataiból egy ismerős hangja.
- Ó, szia. Jó estét. - bólintott a házaspár felé, aztán továbbhaladt. Csak most vette észre, hogy már teljesen besötétedett, a temetőt a gyertyák, mécsesek fénye világította be. Imbolyogtak az árnyak, mint gyerekkorában, csak már mást jelentettek. A nagyapja sírjánál állt. Pislákoltak még a délután meggyújtott mécsesek lángjai. Ő volt az első közeli hozzátartozója, akit elveszített, ó milyen sok éve már! Hiába volt már öreg, jóval túl a nyolcvanon, Mariann mégis azt hitte, hogy még sokáig fog élni, megéri tán a százat is. Nagyon megrázta hirtelen halála. Akkor volt életében először, hogy úgy érezte minden összetört, nem kerek többé a világ és soha többé nem is lesz már olyan, mint azelőtt.
Annyira félt a temetéstől, reszketett, ahogy Dávidba kapaszkodva belépett a temetőkapun. Megállíthatatlanul folytak a könnyei, pedig azt hitte, hogy az előző napokban már minden könnyét elsírta. Kábultan állt a feketébe öltözött rokonok között.
Aztán megkezdődött a szertartás és akkor hirtelen történt valami megmagyarázhatatlan.
Valami egészen váratlan érzés. Nem, nem gondolat volt ez, hanem határozott tudás! Hihetetlen megkönnyebbülés és nyugalom járta át egész lényét: "nagyapa nem itt van!". A szomorúság és a fájdalom nem múlt el, de elfogadható lett ... azóta tudja biztosan, hogy halott szeretteink nem a temetőben vannak.

Jeges szélfuvallatt borzolta meg a fehér krizantémok szirmait. Mariann, gondolataiból kizökkenve, fázósan húzta össze magán a kabátot. Elszaladt az idő, Dávid talán már aggódik is érte. Szapora léptekkel elindult a kijárat felé.

Ősz a kertben

Amikor süt a nap, szeretem az őszt (ha süt a nap, minden évszakot szeretek, kivéve, ha nyáron túlzásba viszi). Amiért ma fényképezőgépet ragadtam, az a diófánk sárga levélpompája. Általában barnulni szokott a levele és folyamatosan hullani. Ilyen sárgának, sok-sok levéllel, még sohasem láttam. Egész különleges hangulatot ad így a kertnek.
Ha már a kezemben volt a kamera, szétnéztem, hogy mi kedvemre valót találok még ebben az októberi napsütéses délutánban itt helyben, ha már nem volt időm elmenni erdőt járni/futni.

Háztartási baleset

Figyelmeztetés: csak erős idegzetűek olvassák!

Úgy látszik most életem eseménydús korszakát élem. És persze nem mindig csak jó történik, bár az, hogy valami jó-e vagy sem, gyakran csak hozzáállás kérdése.
Most éppen az történt, hogy ezen a szép hosszú hétvégén levágtam egy darabkát az ujjamból (bal kéz középső ujj).

Az úgy volt, hogy csütörtök este úgy fél kilenc körül kedvem szottyant gesztenyét enni (és egész biztos vagyok benne, hogy a családtagjaimnak is, csak náluk az ilyen kedv sosem szokott akcióba torkollani, igaz, ennek köszönhetően balesetbe sem). Áztatás után vagdostam a kereszteket a gesztenyékre, de elég nehezen boldogultam a kis késsel. Valahogy olyan kemények voltak most. Dühöngtem is magamban, részben a gesztenyék miatt, részben, hogy miért is én vagdosom, amikor annyian vagyunk a házban. Aztán meguntam a kínlódást és elővettem a nagy konyhakést (na talán ezt nem kellett volna!). Azzal valamivel jobban ment a dolog, de végig az motoszkált a fejemben, hogy el fogom vágni a kezemet. Ez nem izgatott különösebben, mivel a kisebb vágásokat és apróbb égési sérüléseket egyszerűen a háziasszonyság (nem ám ügyetlenségem, vagy szokásos kapkodásom! :) szükséges velejárójának tekintem. Amikor azonban a megcsúszó kés lenyisszantott egy darabot az ujjam hegyéből és a darabka a hozzátartozó körömmel a vágódeszkán landolt - na, akkor elvesztettem a humorérzékemet! Egész pontosan, minden energiámmal azon igyekeztem, hogy a hisztéria csak viszonylag enyhébb megnyilvánulásával hozzam a család tudtára, hogy mi történt, miközben gyorsan előkaptam egy papírtörlőt, hogy a sebre fogjam. A férjem riasztotta baleseti sebész barátunkat, legnagyobb fiam, vállamat átkarolva igyekezett lebeszélni róla, hogy elájuljak, és a kanapéhoz tessékelt. A két kisebbik a kapuban várta, hogy Robi (az orvos) megérkezzen. Igyekeztem tényleg nem nagyon hisztizni és állandóan az órát néztem, hogy mikor jön már meg a felmentő sereget képviselő sebész barátunk. Óráknak tűntek a percek, de ahhoz képest, hogy este kilenckor ugrasztottuk ki otthona nyugalmából, hamar megérkezett, kerek arcán a szokásos mosollyal (számára az én kis késelős kalandom puszta karcolás volt, az ő kórházi eseteihez képest). Higgadtan és szakavatott mozdulatokkal fertőtlenítette a sebet - folyamatosan figyelmeztetve, hogy a következő mozdulatáért utálni fogom (jaj, dehogy utálom, örökre hálás leszek neki!) - és helyére illesztette és rögzítette a hiányzó (kb. fél borsószemnyi) ujj-darabkámat. Azzal biztatott, hogy ha szerencsém van, visszanő. De ha mégsem, azért olyan tragikusan ronda hegedés akkor sem lesz az ujjamon, és a köröm azt is eltakarja majd.
Ekkorra már én is megnyugodtam és mondtam is neki, hogy bár beintésre eddig sem igen használtam ezt az ujjamat, de most talán nem is lenne célszerű. Ő nem értett ezzel egyet , szerinte épp ellenkezőleg, ezzel az órmótlan kötéssel, amit rátett, csak még hatásosabb lenne a mozdulat.:))
Másnap átkötötte a sebemet (nem kevésbé mutatós kötést - lásd a képen- kreálva, mint az előző) és biztatott, hogy mivel semmi büdöset nem érez a sebnél, van remény a visszanövésre. Ellátott instrukciókkal, hogy szagolgassam az ujjamat és két nap múlva kössem át.
Ma átkötöttem. Jelentem: ronda, de nincs szaga - bizakodom! A visszanövés, vagyis a sebgyógyulás elősegítésére arnica-t (homeopátiás bogyó) szopogatok csütörtök óta és agykontrollal próbáltam még az eredetinél is szebb középsőujjat képzelni magamnak. :)

De nézzük a dolog pozitív oldalait:

• szerencsére van egy ilyen barátunk, aki megóvott attól, hogy hisztisen, éjszaka, autóba ülve, baleseti ügyeletet keressünk a környéken (ahol egyébként sem igen vacakoltak volna az én levágott darabkámmal, valószínűleg egyszerűen lefertőtlenítették és bekötözték volna a sebemet)
• megtapasztalhattam, hogy bár gyerekeim általában tojnak a fejemre és eszük ágában sincs segítségükkel és gondoskodásukkal elhalmozni, ha bajom esik, őszinte aggodalommal és segítőkészséggel vesznek körül (ennek folyamatos fenntartásához viszont nincs elég ujjam:)
  
• mivel a kés az ügyes (ha-ha!) jobb kezemben volt, így a baleset a bal kezem ujját érte
  
• orvosi utasításra, nem nyúlkálhatok vízbe, így három napja a fiúk mosogatnak
• a gesztenye másik felét, másnap, a férjem vagdosta be (nyilván kis testi fogyatékos nővel még hajlandó együttélni, de nem kockáztatja, hogy jelentősen leredukáljam ép ujjaim számát :)
• egy teljes napig nem engedtek kés közelébe, így kénytelenek voltak ők ebédet főzni (mára már elmúlt az izgalom és simán tűrték, hogy visszaszerezzem a hatalmat - és a késeket - a konyhában)
• szerencsére nem vagyok zongorista, így művészi karrierem nincs veszélyben
• ráadásul, minő szerencse!, sosem tudtam tíz ujjal gépelni, az a kettő meg, amivel a blogbejegyzéseimet pötyögöm sértetlen, így blogos aktivitásom sem szenved hátrányt.
  

Római vakáció 3.

A rosszemlékű esernyős kaland után a Villa Borghese-be (amely egy 80 hektáros gyönyörű park, Rómában ugyanis a parkokat is illetik "villa" megnevezéssel) mindenképp vissza kellett térnem. Egyrészt, hogy megnézzem a galéria gazdag gyűjteményét, amelyben számos Caravaggio kép és Bernini szobor található, másrészt, hogy felülírjam a kellemetlen emléket egy kellemessel.
Ezúttal a Via Veneto feletti bejáratnál közelítettem meg a parkot és így könnyebb volt megtalálnom a galériát. Olyan nagy a terület, hogy elég könnyű eltévedni. Időnként persze érdeklődtem is járókelőktől, ami volt, hogy segítette a tájékozódást, volt hogy nem, de nyelvgyakorlásnak mindenképpen megfelelt. :) Az ízelítőben mutatott kacsás tóról a képet szintén itt készítettem. Béreltem egy órára biciklit és azzal pompásan be lehetett járni a park zeg-zugos útjait. A píneafák a kedvenceim voltak Rómában, ezek látványában is tobzódhattam a Villa Borghese-ben.
Nem vagyok egy nagy műértő. Szeretem a festményeket és a szobrokat is, de csak módjával. Ha valami megfog bennük, vagy elgondolkoztat, akkor mély nyomot hagynak az emlékezetemben, de művészettörténeti szempontból nem sokat értek hozzájuk. A Villa Borghese múzeum és galéria meglátogatására rákészültem egy kicsit egy művészeti kalauz előzetes olvasgatásával. Hogy ennek volt-e szerepe benne vagy nem, azt nem tudom, de Bernini szobrai, különös tekintettel a képen látható Apolló és Daphne címűre, nagyon lenyűgözött, többször is visszacsábított egy újabb körüljárásra. Odacsapódtam egy idegenvezető csoportjához is, aki nagy rajongással beszélt Bernini páratlan zsenialitásáról, ahogy az életet, a mozgást, a sodró lendületet márványba tudta fogalmazni. (Ezt a képet nem én készítettem, a Neten kerestem, mert minden táskát, mobilt, fényképezőgépet le kellett magunkról szerelni és beadni a megőrzőbe)
Római barátaink kocsival körbevittek bennünket az EUR városrészben (betűszó: Esposizione Universale di Roma=Római Világkiállítás), nem rejtve véka alá azon véleményüket, hogy nem igazán emiatt büszkék rómaiságukra, mint ahogy nyilván nem is Mussolini miatt, akinek fejében ennek a negyednek a terve megfogant. A városrész a fasizmus idején épült és a dicsőséges olasz felsőbbrendűséget hivatott hirdetni, kolosszális méreteivel, hatalmas sugárútjaival, óriási mesterséges tavával, ultramodern épületeivel. Minden épület fehér és hatalmas, van obeliszkje is, természetesen. Engem valamiért (véletlen?) Berlinre emlékeztetett, meg a párizsi La Defense központra. Érdekessége miatt, a rómaiak által csak szögletes kolosszeumnak nevezett épület ragadott meg.
Amiért visszajöttem ide egy másik nap is, hogy megnézzem a római civilizáció múzeumának kiállítását. Itt sok makett segít elképzelni, hogy is nézett ki a város az ókorban. Szintén maketteken teljes eredeti pompájában megcsodálható a kolosszeum vagy pl. a teatro di Marcello, amely mellett minden nap elvitt az utam, amikor elbuszoztam a Piazza Venezia-ra. Vannak persze szobrok és harci eszközök modelljei is. Érdekes kiállítás volt. Történelem rajongóknak külön is ajánlom.



Amiről még nem tettem említést, az a közlekedés. Na az aztán kaotikus! Nincsenek felfestett sávok, annyi autó megy egymás mellett, ahány elfér. A motorosok száguldoznak az autók közt és pillanatok alatt felbukkannak a semmiből. Olvastam én az útikönyvben, hogy átmenni az úton nagy bátorságot és rutint igényel, de azt nem gondoltam, hogy amikor a zebrán a gyalogosoknak zöld a lámpa (néhány másodpercig, aztán rögtön sárgára vált mikor még az út közepéig sem jutottál), a motorosok még akkor is támadhatnak és hanyatt-homlok menekülök majd vissza a járda biztonságába. Egy-két napig igyekeztem mindig ugyanazon az oldalon maradni, ami azért eléggé megnehezíti a kívánt pontra való eljutást. :) Utána beláttam, hogy csak egy választásom van, ellesni a rómaiak technikáját és halált megvető bátorsággal belevetni magam a száguldó autó-motor áradatba. Ha határozottan mész, megállnak, ha hezitálsz, akkor nem, ott maradhatsz akár a forgalom közepén. Az utolsó napokra már egész jól ment az úton való átkelés, és a közlekedési szabályok, lámpák teljes figyelmen kívül hagyása. :)Múlt szombaton jöttünk haza Rómából. E hét elején el kellett mennem vásárolni, hogy feltöltsem az itthon kifogyott élelmiszer készleteket. A TESCO parkolóban, 55-60 körüli férfi jött felém és odakiálltott: "Itt egy kocsi. Adj egy százast!" .... "Hát, igen - gondoltam szomorúan - hazajöttünk. Már nem vagyok signora."

Vége

(Vagyis remélem folyt. köv. jövőre, illetve amikor Ferinek ismét jelenése lesz a római irodában)

Nyelvi kalandjaimról a Nyelvelésekben írok.

Római vakáció 2.

Egyik délután kivonatoztam Ostia antica-ba, amely egy ókori kikötőváros nem messze Rómától. Nagyon nagy élmény volt! Feltárt romjai hatalmas területet foglalnak el és különleges hangulata, varázslatos atmoszférája van a helynek. Kevés túrista volt most és egyébként is óriási terület. Kb. két órát barangoltam, de messze nem jártam be az egészet. Ahogy bóklásztam a házak között, a kockakő utakon, amiken sok-sok évszázaddal ezelőtt az ókori rómaiak tapodtak, tényleg úgy éreztem, hogy találkozik múlt és jelen, hogy a történelem él. Ez a hely teljesen elvarázsolt!

Színházában nyaranta tartanak előadásokat ma is. Nem rossz díszlet egy előadáshoz, nem igaz?


Ha már annyira a tenger közelében voltam, nem hagyhattam ki egy tengerparti sétát. Így továbbvonatoztam Ostiába. Az Égei-tenger nem olyan szép, mint az Adria, de mégiscsak tenger, meg kellett néznem. A partra nem volt könnyű lejutni, mert televan zárt, privát stranddal. Kezdtem egész elszomorodni, hogy egy karnyújtásra vagyok a víztől és mégsem mehetek le a partra. Aztán találtam végre egy nyitott kaput. Kicsit aggódtam ugyan, hogy magán területre megyek be, vagy bezárják és akkor hogy jutok ki, de amikor többeket is láttam besétálni rajta, felbátorodtam. Az idő kicsit szorított, mert esteledett és a vonatállomásra mindenképp sötétedés előtt szerettem volna visszatalálni.

Említettem már, hogy elutazásom előtt találtam egy olasztanárt, akitől olaszórákat vettem. Négy egymást követő napon másfél-másfél óráig beszélgettünk, javítgatott, tanított néhány érdekes kifejezést, kijavította az olaszul írt útinaplómat. Arra kértem, hogy ne a szállodában üljünk, ha jó az idő, hanem séta közben beszélgessünk és mutasson nekem olyan helyeket, amik nem feltétlenül vannak az útikönyvben. Egyik ilyen érdekesség volt, a következő képen látható dombocska. Bemenni nem lehetett a területre (a képen láthatónál jóval terjedelmesebb) de Monica-tól megtudtam, hogy ez az egész domb ókori amfora maradványokból áll. A közelben volt egy piac, ahol a kereskedők, többek közt, amforákat is árultak. A szállítás közben megsérült, vagy egyébként eltört darabokat ezen a helyen dobták ki, addig, addig, hogy hosszú idő alatt egy egész nagy domb képződött.
Ebbe az eldugott kis trasteverei könyvesboltba, amelyikről az ízelítőben is mutattam már egy képet, szintén Monica vitt el. Amint látjátok kényelmes fotelek, a múltkori képen látható kis udvarban pedig kávézó hívogatja a könyvek szerelmeseit. Van vetítő-előadó terem is. Egy kicsit könyvtár, egy kicsit könyvesbolt, egy kicsit irodalmi kávézó. Nagyon hangulatos hely, ahol tényleg úgy érzed, hogy körülölel a kultúra. A Feltrinelliről (egy nagy könyváruház-lánc) nem készítettem képet, mert az nem volt ilyen hangulatos. Ennek ellenére én két órára "beköltöztem" az "italiano per stranieri" sarokba és végigböngésztem a teljes olasznyelvkönyv kínálatot. Természetesen zsákmányoltam is néhány könyvet és két szótárat.
A szállodánk az Aventino domb alján volt. A dombon nagyon szép házak voltak, ez egy elit negyede Rómának. A domb tetejéről, a narancs ligetből nagyon szép panoráma tárult elénk. Ezen a dombon van az a bizonyos kulcslyuk is, ahová a legtöbb túrista elzarándokol. Próbáltam befényképezni rajta, de az adott fényviszonyok között a lényeg pont nem látszott.
Róma központjához hozzátartoznak a bevándorló színesbőrűek is, akik hasznos vagy kevésbé hasznos tárgyakat (összefoglaló néven talán bóvliknak is nevezhetnénk őket :) árulnak. Első római napomon, a Colosseumnál mindenáron kendőket akartak nekem eladni. Tudjátok, azok a szép színes szuvenírek, mindenféle nevezetes látnivaló harsány képeivel díszítve. Sajna, nem vettem egyet sem, pedig 3-4 darabnál már igazán gáláns árengedményt is adtak volna.
A másik slágercikk a fényképezéshez használatos háromláb volt, mindenféle méretben. Na azt nem ajánlgatták nekem. Úgy látszik megsejtették, hogy a gépem focus-idejét (vagy hogy a bánatba hívják?) sincs türelmem kivárni, nemhogy állványzatot használnék a fényképezéshez.

Egyszer azonban mégiscsak belementem a bizniszbe. Ez az egyetlen rosszul sikerült délutánomon történt. Aznapra a Villa Borghese-t terveztem be, így az olaszórám után felkerekedtem és elég botor módon úgy gondoltam majd a Piazza del Popolo irányából közelítem meg a helyet. Nem lett volna ez lehetetlen vállalkozás, ha nem épp aznap van jó kis esős idő és ha nem lettem volna olyan puhány, hogy visszariadtam az esőben való hosszas gyaloglástól, dombnak fel.
Azt mondták nekem, hogy Rómában, ha esik is, nem tart sokáig. Így amikor délután kettő körül nekieredt, nem estem kétségbe, hanem sok más túristával egyetemben behúzódtam egy kávézó napernyője alá. Alighogy lehulltak az első esőcseppek, már jöttek is az árusok, ezúttal karjukon esernyőket lóbálva, ily módon próbálván hasznot húzni az időjárásból. Valószínűleg a többi túristának is az enyémhez hasonló információi voltak, mert nem sokan csaptak le a kitűnő lehetőségre, hogy potom öt euróért megoldják eső-gondjaikat. Csitult is hamarosan, így fittyet hányva az enyhe csepergésnek elindultam felfelé a Villa Borghese-be. Sajnos az eső csak erőt gyűjtött és újra nekilódult, ezúttal már hevesebben. Menedéket keresve megint behúzódtam egy ponyvatető alá. Szépen gyűltünk, gyűltünk oda. Már azok is jobbnak látták fedezékbe vonulni, akiknek esőkabátjuk is volt. Az árusok persze jöttek utánunk, nem adva fel a reményt, bár kevés sikerrel. Egyre rosszkedvűbben, kezdtem kételkedni abban, hogy Rómában mindig rövid ideig tart az eső, meg a hőmérséklet is kezdett kellemetlen tartományba ereszkedni, úgyhogy úgy döntöttem, mégis beruházok egy ilyen esernyőbe. A gyér érdeklődés miatt az árat akkorra már három euróra engedték. Kicsit kaján mosoly derült fel az árus képén, mikor a pénztárcám után kotorásztam. Majd hevesen kínálni kezdte a mellettem álló párnak is portékáját. Ők azonban jobbnak látták, ha megvárják, hogy én egyáltalán ki tudom-e nyitni az ernyőt. Óvatosságuk nem volt ok nélküli, mert amikor gyors mozdulattal megragadtam az esernyő nyelét, az árus aggodalmasan rámkiáltott: "piano, piano!!!" ne olyan kapkodva. Szó mi szó, nem egy minőségi portéka, de azért annyira megfelelt a célnak, hogy hanyatt-homlok egy buszmegálló keresésére induljak és visszameneküljek a szállodába. A galéria megkereséséhez már semmi kedvem nem volt. És én még jól megúsztam azt a délutánt, mert a város bizonyos részein forgószél volt, amely fákat is kidöntött.

Folyt. köv.

Római vakáció 1.

Nos, akik Olaszországra tippeltek, azoknak volt igaza. A blogvilágból való ideiglenes eltűnésem oka egy római utazás volt. Igen, igen, tíz napig signora voltam Rómában, sőt, néha signorina! :)) Jujj, nagyon, nagyon élveztem!!! Többször olasznak néztek, amiben persze szerepe van a kinézetemnek is, de szeretném remélni, hogy az olasztudásomnak nem kevésbé. Voltak persze vicces esetek, amikor a nyelvtudásom hiányosságai félreértéseket okoztak, de azt majd a másik blogomon, a Nyelvelésekben mesélem el.

Ez az út egészen más lett volna, ha először jártam volna Rómában és ezért ki kellett volna pipálnom az útikönyv minden egyes nevezetességét, ha csak 2-3 napom lett volna a város felfedezésére (ami ugye egy átlagos túristánál jellemző), ha a családdal vagy csoporttal megyek, ha a férjem nem dolgozott volna napközben, ha nem lennének régi-régi olasz barátaink, akik meghívnak egy vasárnapi ebédre, ha nem beszélnék olaszul és ha nem találtam volna magamnak, még elutazásunk előtt, egy olasz tanárt, akitől néhány társalgási órát vehetek. Így viszont ez az utazás egy hatalmas és szokatlan élmény volt.
Sőt, egy igazi luxus utazás! Na, ez számomra nem ötcsillagos szállodát jelent, a mostanában olyan menő, all-inclusive ellátás keretében való egésznapos koktél-szürcsöléssel, nem elegáns éttermekben való ebédeket, se nem híres divattervezők butikjaiban való shoppingolást. Nem, nem, nem! Az út attól volt luxus, hogy ráérősen, egyedül, saját kedvem szerint és ritmusomban barangolhattam egy fantasztikus városban, ahol nem ütközik az ember minden utcasarkon shopping center-be vagy McDonaldsba, ahol a férfiak rád mosolyognak, sejtelmesen, de nem tolakodóan és signorának (signorinának) szólítanak, ahol a város kellős közepén, igazi árusok a piacon igazi olasz termékeket kínálnak és együtt vásárolhatsz kimérős fűszerkeveréket, szőlőt, parmezán sajtot a helyi háziasszonyokkal.
S mindezt úgy tehettem, ahogy és amikor én akartam. Anélkül, hogy az idegenvezető magasra tartott esernyője után kellett volna nyargalnom, a nyavajgó vagy veszekedő gyerekeket kellett volna csitítanom, WC-t, enni-, innivalót keresni a különböző szükségletekkel előálló kiskorúaknak, a múzeumban történelem-imádó férjet továbbrángatni a következő harci eszközhöz stb. Senkit nem kellett kiszolgálnom, senki igényeire tekintettel lenni! Aki anya, tudja jól, hogy miről beszélek. És én idestova tizenkilenc éve anya vagyok és ezalatt az idő alatt még SOHA nem volt ilyen szabad tíz napom.

Aki azt várja, hogy most bemutatom Róma legfontosabb nevezetességeit, az sajnos csalódni fog. Nem készítettünk romantikus, pénzhátradobós képet a Trevi-kútnál, nem fogtok látni a spanyol lépcsőn, se az Igazság szájába dugott kézzel, se a Szent Péter bazilika előtt, sem egy római katonával karon fogva a Colosseumnál. Én általában is szabálytalan túrista vagyok. Mindig szeretek elkódorogni az útikönyvek ajánlott útvonaláról eldugott kis utcákba, helyiek által látogatott bárokba, belesni udvarokba, betérni szatócsboltokba, meg ilyesmi. Persze megnézem a legfontosabb látnivalókat is, de ami valójában érdekel, az a helyiek hétköznapjai, a város hangulata, szerkezete, panorámája és mindenek felett a nyelv! Elsősorban azért mentem Rómába, hogy olaszul beszéljek.
De most beszéljenek egy kicsit a képek.

Ide érkeztünk meg a repülőtérről. Ez némi kalamajkát okozott mindjárt az indulásnál , mert én a repülőtéren nagy bátran olaszul megvettem a jegyeinket, amikről hamarosan kiderült, hogy nem arra a vonatra szólnak (nem a Leonardo Expresszre), ahova az összes többi túristáé. "Pedig én jól kértem és nem értettem semmit félre" - bizonygattam a férjemnek. Neki persze kételyei támadtak, hát mondta, hogy kérdezzek meg valakit, de addigra máris sikerült elbizonytalanodnom és vonakodtam leszólítani a vonatra várakozókat. Végül ő vette kezébe az ügyet és megkérdezett két fiatalembert angolul, hogy jó lesz-e az adott szerelvény a Piramide állomásra. Határozottan állították, hogy igen - így felszálltunk. A baj már csak az volt, hogy fogalmunk sem volt hová megy ez a, szemmel láthatólag csak helyiek által használt vonat, és hol kell leszállnunk. Máris adódott a következő feladat, meg kell kérdeznem valakit. Némi kis lelki ráhangolódás után megszólítottam egy férfit, de sajnos nem tudta. Hűha, akkor megint nekiduráltam magam és egy öltönyös úrnál érdeklődtem. Nem volt túl barátságos, de azt mondta, hogy ő is ott száll le. Ezek után fellélegeztem: már csak őt kell szemmel tartanunk és előbb-utóbb célba érünk. A férfi szedelőzködött, mi is gyorsan megragadtuk a bőröndjeinket. Mire beérkeztünk az állomásra, elmagyarázta (mostmár sokkal barátságosabbnak találtam), hogy a vonatállomást Ostiense-nek hívják és a Piramide az ugyanott lévő metróállomás neve. Na ugye, ugye, hogy én jól vettem a jegyeket! Végre visszatért az önbizalmam és ujjongtam magamban, hogy milyen kis ügyes vagyok, hogy megértettem a magyarázatot.

Mivel Feri csak hétvégén ért rá, elmentünk együtt a Colosseumhoz, a Forum Romanumra, a Szent Péter bazilikába és a Capitoliumi múzeumba.

Vasárnap római, olasz ismerőseinkhez voltunk hivatalosak ebédre. Rosa volt az az olasz lány huszonegy évvel ezelőtt, akinek a lakásában megszálltunk a nászutunkon (erről meséltem egyszer a Nyelvelésekben). A főzéstudománya miatt még mindig szabadkozik :), de ettől függetlenül nagyon kellemes délutánt töltöttünk náluk. Megismertük a gyerekeiket, akik egyidősek a mi két kisebbikünkkel. Olaszul folyt a társalgás, Ferinek néha fordítottam, bár ez nem mindig sikerült a temperamentumos beszéd hevében. Délután elvittek minket egy Róma környéki kisvárosba, Nemi-be, ami egy vulkáni tó partján fekszik és csodálatos látványt nyújtott volna, ha nincs olyan pechünk, hogy pont mire odaértünk borult be és eredt el az eső.A második héten már egyedül barangoltam, illetve esténként Ferivel sétáltunk és vacsorázni mentünk egy-egy étterembe, pizzériába a Piazza Navona környékén vagy a Trasteverébe.

Mára ennyi fért bele, folyt. köv.

Ízelítő

Eltűntem egy időre, mert blogolás helyett ezeket a képeket kellett fényképeznem, meg még sok másikat is persze. A képek minőségéből gondolom mindenkinek nyilvánvaló, hogy nem profi fotóriporterként ügyködtem. Na és nem is web-szerkesztői tanfolyamon voltam. Hamarosan mesélek többet is. Addig is lehet találgatni, hol jártam.

Oscar

Díjat kaptam kacskaringopia-tól és úgy érzem Hugomumtól is. :)) Köszönöm!



Részlehajló módon azoknak adom tovább, akiket személyesen is ismerek Simon Áginak, Kóczi Csillának és Erdei Évának, akik nem írnak napi rendszerességgel bejegyzéseket, de amikor megteszik, akkor mindig valami mélyet, szépet, különlegeset találok náluk és feltétlenül MINŐSÉGET, úgyhogy mindenképp megérdemlik a Blogger Oscar-t. Nem hagyok náluk üzenetet, úgyis tudom, hogy jönnek rendszeresen, vegyék át itt a díjukat. :))

Vegaság 2.

Néha olvasok egy-egy bejegyzést más blogokon és annyi gondolatot ébreszt bennem, amit egy kommentben nem lehet megfogalmazni. Ilyenkor sokszor úgy érzem, hogy nekem is kéne egy bejegyzést szentelni a témának, de legtöbbször mégsem teszem. Egyrészt, hogy nézne már ki, hogy mindig másoktól lopom a téma-ötletet, másrészt mire végiggondolom, hogy mit akarok írni, sokszor már önkielégül a közlés/vitatkozás iránti vágyam :) és nem szánom rá az időt, hogy olvasható formába öntsem és bepötyögjem elmés érveimet.
Most Hugomumnál olvastam a vegetárianizmus melletti érvek hosszas listáját és indíttatást érzek, hogy ismét írjak én is a vegaságról. Már régebben írtam arról, hogyan indultam el a húsmentes élet felé vezető úton, de hálás a téma, úgyhogy simán megér még egy posztot.

A vegetarianizmus harcos szószólói tudományos (vagy általuk annak tartott) bizonyítékokat hoznak arra, hogy az ember valójában növényevő. Nem vagyok biológus és ezirányú ismereteim is csekélyek, hogy vitatkozzak ezzel az érveléssel (szerintem egyébként mindenevő). Egyedül azt nem értem, hogy az ősember a francnak kinlódott a veszélyes, macerás vadászattal, ha békésen ellegelészhetett volna egész nap, mivel a természet őt arra szánta. (Ugye, a média tudatmódosító hatását, mint lehetséges (kór:)okozót abban a korban még kizárhatjuk.) De lehet persze, hogy a történelemből sajnos nagyon is jól ismert, olthatatlan ölésvágy terelte ősünket erre az útra. (Hogy ez az ösztön miért nem ébredt fel, biológiai determináltsága ellenére, mondjuk a kecskében, arra nincs ötletem.)
Az viszont vitathatatlan tény, hogy távoli ősünk ilyetén kezdeti elhajlása évezredek alatt a mai mértéktelen húsfogyasztó társadalmak kialakulásához vezetett. És ennek bizony messzenyúló környezeti hatásai ma már keményen sújtják bolygónkat (a nagyüzemi hústermelés környezetromboló hatásáról a fent említett bejegyzésében Hugomum részletesen írt). Az a mértékű (jobban mondva mértéktelen) húsfogyasztás, ami ma a fejlett országokban (és bármennyire hőzöngenek is egyesek a magyar viszonyok ellen, világviszonylatban igenis ide tartozunk mi is!) jellemző, a jóléti társadalom "vívmánya". Akármennyire húsevő is a magyar, azért a múlt században széles néprétegek tányérjára hús legfeljebb ha hétvégén került. Ma pedig, még ha tesco-s borzasztóan bizonytalan eredetű, leértékelt, fóliázott csirke is, de sokkal többször kerül hús az asztalra, mint az indokolt (ha egyáltalán az?!) és pláne egészséges lenne. Én azt hiszem, értem, hogy miért, hiszen nemrég én is nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehet hús nélkül jóllakni.

Nem akarok kampányolni a vegaság mellett és senkit sem akarok megtéríteni, csak leírnám a saját tapasztalataimat.
Én egészségügyi megfontolásból kezdtem foglalkozni a táplálkozás hatásaival úgy kb. két éve. Lám-lám, mire nem jó egy kis betegség, sőt akár csak a fenyegető réme?! Egy kis magasvérnyomás és máris nemcsak futok, mint a nyúl, hanem még abban is utánzom a kedves kis állatot, hogy ahelyett, hogy levadásznám, éppenséggel odahasalok mellé füvet/répát rágcsálni. :)
Na, szóval, összeolvastam mindenfélét (bár tudom, hogy a lehető legkárosabb dolog az egyszerű, nyugodt élet ellen, ha az ember olvas és gondolkozik, dehát ez van, szeretem bonyolítani az életemet) És úgy döntöttem, hogy adok esélyt a növényeknek is. Na nem az életre! Kíméletlenül tépem (tépetem) őket földből, fáról, hogy a bendőmbe kerülve étkemül szolgálhassanak. (Bocsi, igazán sajnálom, hogy meg kell egyelek benneteket, de azért nekem is kell élnem, ezt beláthatjátok. A fényevés ugyanis egyelőre nem elterjedt, kevesen űzik és ők sem sokáig)
Régebben próbálkoztam én már a húsfogyasztás csökkentésével, de nem sok sikerrel. Éhes voltam. Pedig, aki ismer tudja, hogy milyen kevéssel beérem, de mégis, ha egy nap nem ettem húst, ha reggel nem tettem egy szelet sonkát a kenyeremre, ha a salátát hús nélkül ettem, szenvedtem az éhségtől. És az nem jó. Én nem szeretek szenvedni. És ez eltántorított a további próbálkozástól. Hanem aztán jött az orvos az ő piruláival ... na azt már nem!!! Akkor inkább az éhség. Nem azért, mintha a húsevés és a magasvérnyomás közvetlen ok-okozati összefüggésben állna egymással. Nem, nálam a hús-nem-evés egyfajta próbatétel volt arra, hogy képes vagyok-e reformot csinálni az életemben saját elhatározásból. Mondhatnám azt is: kísérletezek magammal. Mivel a fokozatosság a fent leírtak miatt nem jött be, úgy döntöttem akkor próbáljuk meg a "no hús" verziót. Ez azért is jó, mert ha abból indulunk ki, hogy a hús, mint alapanyag el van felejtve, akkor sokkal kreatívabb és találékonyabb lesz az ember a többi alapanyaggal, vagy ha mégsem, akkor nem fogja sajnálni a fáradságot szétnézni egy kicsit az interneten, a vegablogokon valami jó kis receptért, ötletért. Enélkül hajlamos lenne visszanyúlni a jól bevált rutinhoz, szelet hús, krumpli/rizs és nincs gond az ebéddel. Ezért is kellett kiiktatnom a húst, mint szóbajöhető lehetőséget.
Na, tehát, finom is volt a zöldség, meg minden, ettem gyümölcsöt is bőven, de mi tagadás, éhes maradtam. Rendesen hozzátápláltam magam :)) édességekkel ... Nesze neked egészséges életmód!!! :)) De kitartottam (csak nem futamodok meg, ha egyszer már eldöntöttem?) És én magam lepődtem meg a legjobban, amikor egész hamar, két-három hét után, már teljesen jóllaktam a hús nélküli kajával és nem is éheztem meg hamarabb, mint régen. Nass-adagomat is visszacsökkenthettem az eredeti, mérsékelt szintre. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a szervezet egész rövid idő alatt átáll, és utána már nincs igénye az addig nélkülözhetetlennek érzett táplálék félére. (Állítólag a cukorral is így van. Na, ott még nem tartok! :))

Szóval nekem igazából nem kellenek meggyőző érvek és bizonyítékok ahhoz, hogy változtassak saját magam, esetleg a családom táplálkozási szokásain, ezért nem is szeretném beleásni magam a vegaság kontra húsevés irodalomba. (Azon mosolyogni szoktam azért, amikor a vegablogokon kommentelő húsevők mentegetőznek és bizonygatják, hogy egyébként ők is kevés húst esznek. Én nem hiszem, hogy bárkinek mentegetőznie kéne azért, mert húst eszik. Ha ugyanis úgy érzi, hogy ez valamiért szégyellni való, akkor tegyen ellene. Ha meg nem gondolja, hogy szégyellni való, akkor ne mentegetőzzön. Na jó, ez csak egy zárójeles vélemény.) Nem is vagyok egyébként vegetáriánus, mert néha eszem húst, ha megkívánom. És amíg megkívánom fogok is enni. Az is igaz, hogy egyre ritkábban kívánom meg. Már hétvégén se, amikor a családnak húsosat főzök. Őket nem akarom ráerőszakolni a húsmentes életmódra. Viszont készítek finom zöldséges ételeket, salátákat, tésztákat és így lassan-lassan mégis rászoknak és megtapasztalják, hogy lehet hús nélkül is nemcsak, hogy finomakat enni, hanem jóllakni is. Azt sosem állították, hogy amit főzök az nem finom, bár a múltkor reklamáltak, hogy a chilis babhoz hús is dukál. Jó, akkor menjél húsboltba! - Hát... akkor ... egye fene, jó lesz hús nélkül is. Ugye-ugye! (mit tesz a lustaság?) :))) Jó is volt!
(Mai menü: sajtos panírban rántott cukkini, barnarizzsel. Hozzá fokhagymával, reszelt uborkával, petrezselyemzölddel és fűszerekkel ízesített majonéz. Túrósrétes. Holnap - közkívánatra - ismét chilis bab. És mivel ma bezárt a hentes mire a piacra értem, a hús megint kimarad belőle ;))


(Az azért már régen is szöget ütött a fejembe, hogy a legmegrögzöttebb vegáknak is lehet mégis valami nosztalgiája a hús után (bár nem értem miért, ha természettől fogva növényevők), különben miért kellene vegakolbászt, vega-felvágottat és hasonlókat árulni az erre szakosodott üzletekben.)